2009. máj. 30.


A bizalom


"A hegymászó már nagyon magasra jutott a hegyen, de közeleg a est, és úgy dönt, hogy a csúcs elõtt még alszik egyet. Rálépett egy sziklaoromra, ahol meg akart pihenni, de az leomlott.
Zuhanás közben sokminden lejátszódott a fejében, felkészült a halálra, amikor is egy nagy rántást érzett - a kötél megtartotta. Megkönnyebbült. Ott lógott a levegõben a sötétben - kapaszkodva a kötélben - egyre szorosabban. 'Jaj, Istenem csak most segíts meg!' Isten leszólt: 'Megbízol bennem?' 'Természetesen, igen, megbízok benned!' 'Jó, akkor vágd el a kötelet!' Erre a hegymászó még erõsebben szorította a kötelet.Megvirradt és a mentõ csapat elindult megkeresni a hegymászót, amikor megpillantottak egy megfagyott embert egy kötélen kapaszkodva a föld felett 2 méterrel lógni."
(Firex-nek)

Hegymászás

Előre nézz... a világgal dacolva!
Vérző ujjaiddal szírt szélét tapintva!
Előre nézz... csak kitartón kutatva!
Sajgó tagjaiddal biztos pontot fogva!

Felfelé nézz... bár nem látod célodat...
S lehet, hogy fájdalom torzítja arcodat...
Ha nem látsz csak kék eget, kopár sziklát, követ,
Szemed azt keresse, hova lőj be szöget!

Akár a hegymászás, olyan az életünk,
Kritikus pontokon tűrünk, és szenvedünk...
Előre tekintve nem látunk, csak jelent...
Ha látunk is valamit, nem tudjuk, mit jelent...

Visszanézve látjuk, azt, hogy merről jöttünk...
Honnan kapaszkodtunk, hol volt, hol pihentünk...
Látjuk az utunkat, jól látjuk múltunkat...
Emlékképbe égett, szeretett arcokat...

Mára csak emlék... a pár szeretett barát...
Emlék maradsz Te is... hát legyél Igaz Barát!
Akár a hegymászás, olyan az életünk,
Ha elhagy az erőnk... Leesünk... Ég velünk...
(ajánlom:Firex-nek)

B.Radó Lili


Tudd meg....

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszony kéz, minden férfi vállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle
Márai Sándor

Hegedűs Tibor


Túl messze vagy


Minden egyes nap ugyan azt az utcát járom,
Még a múltat egyszer majd le nem zárom.
Sötét ég alatt erős fény fakad,
Megvakít talán, majd a mélybe elragad.

Akkor érzem majd, hogy tényleg messze vagy,
Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy.
Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan,
Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy!

Melléd bújnék én, de tudom nem lehet,
Bármit érzek most, összetörnék bármennyi szívet.
Csak, hogy saját szenvedésem enyhítve legyen,
Mert te összetörtél már ezernyi helyen.

De mégis, veled az élet annyira más volt.
Melletted, mint nappal a nap,
úgy éjjel,
olyan volt a hold.
Kitörölted sokszor könnyes szememből a port,
S nem hittem, hogy egyszer elmész;
a múlt már csak ilyen volt.
Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el.

Itt hagytál magamba egyedül bezárva,
hogy ezt egyedül fogjam fel.
Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem,
Nem sokat ér már, hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem.

Csak mondd, hogy miért könnyes a szemem?
Miért mutat mindig az ég felé kezem?
Ha választ kapok megértem, de fáj,
Ha szemembe nem ment semmi por, de mégis könnyben áll.

Érzem most, hogy tényleg messze vagy,
Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy.
Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan,
Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy!

Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el.
Itt hagytál magamba egyedül bezárva,
hogy ezt egyedül fogjam fel.
Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem,
Nem sokat ér már,
hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem.

Elmélázva..


Selyem suhog testemen,
nedves korbácsként
hasít rajta végig hiányod!
Érzéki sóvárgás,
testtől kapott éhség?
Álmatlansággal küzd szemem,
s én vers fölé hajolok,
hogy átöleljelek magammal!

2009. máj. 29.


Igaz barát

Barátokból sosem elég, - szokták mondani,
Velük a gondot is könnyebb megoldani.
Becsüljük hát meg az igaz barátot.
Mert segít meglelni a boldogságot.
De nem barát az, ki kihasznál,
s cserben hagy,Önzősége neki jó nagy!
Nem barát az, aki kinevet Téged!
De igazából semmit se tesz érted!
Az ilyen "barátot" jobb elkerülni,
Mert vele semmi jó se fog sikerülni!
Az igaz barát tudja, mi jó Neked,
Jóban-rosszban együtt van veled!
Nem kell neki mondani, hogy mit és miért,
Szavak nélkül is mindent jól ért.

Becsaptál...

Miért tápláltál bennem hiú reményeket?,
Pedig nekem őszintén kellesz..
Becsaptál, s én hittem Neked,
De ma már tudom: fölösleges.
Azt hittem, hogy én is kellek,
De rájöttem, hogy én tévedtem.
Ezt Te csúnyán kihasználtad,
S Rád én hiába vártam.
Ez nagyon fáj,és bántja lelkem,
S szívem szilánkokra törted.
De talán majd jön egy másik,
Ki őszintén rám vágyik.
A szilánkokat összerakja,
sebzett szívem begyógyítja.
Rosszul esett, nem tagadom,
De én rád már nem haragszom.....
Vágyaimat nem tagadom,
Téged sebzett szívem befogadott...



Ne bízz soha olyan emberbe!


Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki nem néz a szemedbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Akit nem érdekel, hogy mi van a szívedbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki egyszer átvert az életbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki nem tett semmit a kezedbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Akinek nincs tűz a szívébe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki beleköpne a levesedbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki nem hisz a szeretetbe.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Akit nem érdekel más szeretete.
Ne bízz soha olyan emberbe,
Aki bele enne a kenyeredbe.
Inkább hallgass az eszedre!
Ne bízz senkiben, csak abban, aki igazán szeret!

Adamek Dávid

2009. máj. 28.


Nézted valaha a gyerekeket...
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?

Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid...A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden napodon?
S amikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?

Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid....A zene elillan...

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?

Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid...A zene elillan...
Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék..
melyet eldobsz szinte egy perc alatt.

Az Élet nem versenyfutás.
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan!
Halld meg a zenét,
Mielőtt a dal elillan.

KERESEK VALAKIT


Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyeim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

/József Attila/



Nem adom fel...


A reményt nem adom fel,
hogy találkozunk egyszer,
hogy találkozik test a testtel,
hogy érzem ölelő két karod,
hogy együtt nézzük a csillagot ,
hogy ajkad, ajkammal összeforr,
hogy együtt sétálunk
mikor a Hold ragyog ,
hogy szemed tükrében látom a csillagot,
mikor átölel két karod.

(Pigmont Éva)

Kellesz nekem!

Kellesz nekem mint sivatagnak az egy csepp víz,
Kellesz nekem mint rózsának a tővis,
Kellesz nekem!
Kell a szíved, hangod, csókod, bókod,
kell az ölelésed mely oly forró!
Kellesz nekem ,Te szép szemű herceg!
Látni vágyom boldogságod,
egy mosolyban,egy ölelésben,
egy sóhajban,szép szemed tengerében mártozva.
Kellesz nekem!
Nekem Te vagy az álmom,
s a legszebb nekem,ha valóra váltod!!

2009. máj. 26.


Halhatatlan szerelem

Szeretném tudni,ki vagyok én, és ki vagy te,
Mit érzek én és mit érzel te.
Mi vonz engem és mi taszít téged,
Mi ejti rabul a szívem.
Mi jelenti neked a szabadságot,
És mi nekem a rabságot.
Mi szép a csillagokban,mi szép az életben,
Miért fontos a szerelem.
Miért vagy te más, mint én,
s mégis miért akarlak én?
Miért fáj a szívem,
És miért a lelkem.
Miért szenvedek én,s te miért nem?
Miért hiányzol te, s az érintésed,
S miért rejtem el, amit érzek?
Mit titkolsz te, és mit titkolok én,
Mit jelentesz te és mit jelentek én.
Miért vagy te és miért vagyok én,
s miért adtuk a szívünk egy halhatatlan szerelemért?

Azt akarom...

Azt akarom, hogy éld meg
Amit én megéltem.
Azt akarom, hogy éld át
Amit én akkor éreztem.
Éreztem a semmit
Amit nyújtani tudsz nekem,
S éreztem a mindent
Amit én még adnék neked.
Mert belém szúrtad a késedet.
Majd megforgatva kihúztad.
S vártam a pillanatot,
Hogy segíts rajtam.
Ott hagytál a semmiben.
Vissza sosem, néztél.
Nem gondoltál rám,
S el is feledtél.
Aztán meg jött
,Az a másik lány...
Akit szeretni, nem tudok!
Nem is akarok!
Őt, ahogy téged,
is csak megvetni tudom.


Ady Endre


Robert Browning(1812-1889)
Az elveszett kedves


Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is már a tornác ívén!
A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
s lásd, minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár! -
óh nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám
egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong:
hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb,
mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed,
mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...
(Tóth Árpád fordítása)

2009. máj. 25.


Egy szó, ami hirtelen szíven talál,
Elég, hogy összetörve, némán félreállj.
A tengernyi gond között nincs semmi jó,
Sorsod a hullámok közt vergődő hajó...
S mert a célodtól oly messze jársz,
Egy nap úgy döntesz, végleg kiszállsz.
Sose búcsúzz el,
minden új nap egy új remény,
Van, hogy elveszítesz mindent,
mégis élj a holnapért!
Sose búcsúzz el, mert az éjszaka véget ér,
Újra eljön majd a hajnal,
van, ki vár, hogy visszatérj!
Mint a fű a hó alól - tavasz felé -
Szabadon lélegezve tör a fény felé;
Te is úgy érzed, új élet vár,
Ha az álmodhoz hű maradtál!


Sose búcsúzz el!


(firex-nek)

2009. máj. 24.


Vannak pillanatok az életünkben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Félelmetes, zavaros, térkép nélkül. A döntések, melyeket ekkor hozunk, meghatározzák az elkövetkezendő napjainkat. Persze, ha szembefordulunk az ismeretlennel, akkor a legtöbbünk inkább megfordul és megfutamodik.

Egyszer mind a ketten meghalunk, és a hátralévő időben - legyen az két nap vagy két évtized - azt hiszem, kedvesnek kellene lennünk egymáshoz.

Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és oldhatatlan szeretettel?

A magány egész életemben elkísért. A kocsimban, otthon, bárokban, mindenütt. Isten magányosnak szánt engem.

Ha lenne...


Ha lenne pillanat, mit visszahozhatnék,
Ha lenne perc, mikor öledbe bújhatnék,
Ha lenne még óra, hogy újra csókolnál,
Ha lenne az a nap, hogy velem maradnál,
Nem kérnék többet, hisz újra boldog lennék,
Bárhová tartanál, én is veled mennék.
Téged átölelve már semmi sem fájna,
Elmúlna a rossz, s a magány köddé válna.
De ezek csak vágyak.
Álom maradsz nekem,
Egy fájó emlék, mely mindig itt lesz velem.
Hirtelen, szó nélkül vesztél a semmibe,
Mit éreztem, mindent itt hagytál, ennyibe.
Öljem meg az érzést?
Fojtsam el a vágyam,
És lépjek tovább, mert már eleget vártam?
Ez nem nehéz, hiszen tudom,
nem érsz semmit,
Fény, tűz, víz, levegő…
Azt hiszem, csak ennyit.

Metzger Zsuzsanna


Te vagy...


Te vagy a valóság,
És Te vagy az álom,
Egyszerre vagy születésem,
És lassú pusztulásom.
Olykor lángoló tűz,
Néha fagyasztó hideg,
Egyszer Veled vagyok,
Egyszer meg nélküled.
Te vagy ki látni hagy,
S Te vagy ki elvakít,
Te vagy ki velem van,
S Te vagy ki eltaszít.
Olykor kedves vagy,
Néha pedig rideg,
Mindig veled vagyok,
S mindig nélküled.

Ülök a csendben és hallom a hangodat
A tükörbe nézek, de nem látom önmagam,
Keserű szavak csak ennyi, ami maradt
Egy keserű emlék s pár múló pillanat.
Szememből elhullik egy apró könnycsepp
Tudom hogy nélküled mindek sokkal könnyebb,
De belül szívemet széttépi a bánat
Nincs egy árva szó sem, mely elhagyja a számat.
Ha te elmész nekem senki sem marad,
Ne hagyd, hogy rám dőljenek az ezeréves falak.
Te nem látod mit is élek át
Lelkem egyetlen segélyszóra vár,
Hogy kiemelj ebből a sötét tengerből,
Hogy azt mondhassam te vagy a megmentőm.
Szeretném érezni,hogyitt vagy velem
Szeretném kezemmel fogni a kezed
Reménykedve nézek szét a szobába,
Szemem téged keres az esti homályba,
De érzem nincs több remény,
Tudom soha nem leszel az enyém.
Hiányod széttörte lelkemet,
Most már tudom, ELVESZTETTELEK…

2009. máj. 23.


Sírni volna kedvem!
Sírni és zokogni,
a bánatot kitombolni,
törni, zúzni az emléket,
a szívemből kiirtani.
Sírni volna kedvem!
Sírni s ordítani,
fájdalmam elzavarni,
kikergetni a világból,
s örökre elfeledni.
Sírni volna kedvem!
Sírni, de nevetve,
sikoltva s észt veszve,
kiröhögni a bánatot
mely lelkemet elvette.

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás


Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
Te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő -
mondat,ára behódolt nyugalomnak.
Elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár:
cseréld el a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szél árnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul -
szabályos koldus.
Sose fordul senki feléd.
Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének körében
kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -őrzöd,
akár koldus a rongyát
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van,
magadban,ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.


Egy komor este, a hold szürke fénye
tép utat a szomorú, halk sötétségbe;
sikolya hallatszik a sötét árnynak,
midőn szakad szét a gyötrő bánat.
S helyébe eljő, egy sötétebb kor,
hol már kínzó remény sem honol;
egy kietlen pusztaság, ez maradt,
hol nincs több hajnal, csak alkonyat.
E komor sötétben reszketve bújva,
írom végső soraimat újra meg újra;
kezem folyton csak inog, s remeg,
midőn papírra íveli, már kínzó neved.
Tudom jól, elrontottam nagyon,
s hiába mondom: nem volt alkalom;
hisz lett volna, csak gyáva voltam
füledbe súgni legbenső vágyam.
Most és örökké a másé vagy már,
s engem csak gyötör a kínzó magány;
szívem darabokra tépi a sötétség,
nincs többé remény, nincs többé szép.
Most, hogy eljött hát az utolsó alkonyat,
kívánom: testem nyugodjon por alatt;
hisz már nem vagyok senki többé,
érzelmek nélkül, a pusztán dermedek kővé.

Várni szemed pillantására,
Hogy magával ragadjon a pillanat varázsa,
Várni ajkad érintésére,
Hogy ajkam rabul ejtse,
Várni kezed gyengédségére,
Hogy kezem soha el ne engedje,
Várni lényed varázsára,
Hogy lángra gyúljon szívem parázsa,
Várni rád reménytelenül,
kétségek közt,teljes szívből!

2009. máj. 22.


...tűz

te gyönyörű,jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya
Nagy László: Tűz

Az emlék összetört, most valakire várok
Még fáj és meggyötör, de új utakra vágyom
Könnyeimen át már úgyis látom,
hogy elmúlt a láng, parázsra váltott
Tűz jöjj velem/jöjj velem/hagyd,
hogy elhiggyem,
Hogy van olyan szél,
mely vihart fúj felém
Tűz jöjj velem/jöjj velem/hagyd,
hogy elvigyen
Ha valaki hív, ha más már eltaszít
Tűz jöjj velem
A szív kelt új reményt
ez szerencsém és átkom
A vágyak szárnyán él
valóság az álom
Könnyeimen át már úgyis látom,
hogy el múlt a láng, parázsra váltott....

(Bartók Krisztián:Tűz jöjj velem...)

2009. máj. 21.




Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzám szökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,a vágyból könny,
a könnyből láng,holt kéjből
új vágy, új fullánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és nap nyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tenger hab között
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg kettőnk egy lett;
a második csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt…


(Babits Mihály fordítása)



Kinek csak álma boldog


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel vívni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s írok szelekbe,
A Napba álmélkodtam, s tönkretette látásomat,
ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.
Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)


Búcsú a szerelemtől

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.(Paulo Coelho)

Ami a föld kerekét forgatja, az nem a gyönyör keresése, hanem a lemondás mindenről, ami fontos. A katona azért megy a harcba, hogy megölje az ellenséget? Nem: azért megy, hogy meghaljon a hazájáért. A nők szeretik, ha látja rajtuk a férjük, milyen elégedettek? Nem: azt akarják, hogy lássa, milyen odaadó, önfeláldozó, és mennyit szenved, hogy őt boldoggá tegye. A férfi azért dolgozik, hogy megvalósítsa önmagát? Nem: minden csepp verejtékét és könnyét a családja megélhetéséért adja. És így tovább: a gyerekek lemondanak álmaikról a szüleik kedvéért, a szülők lemondanak az életről gyermekeik kedvéért. Fájdalommal és szenvedéssel bizonyítják egymásnak azt, aminek csakis örömet kellene az életükbe hoznia: a szeretetüket.(Paulo Coelho)

A fény harcosa tudja, hogy Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre. A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára. Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére. A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára. Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson. A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét. És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.(Paulo Coelho)

2009. máj. 19.


Egyszer elmennék a világ végére.
csak hogy tudjam végre, le tudok-e
ülni a szélére. Megnézném, milyen
onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás.
Vagy egy másik világból megjön
rá a felelet, elvégre meglehet,
a világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át,
már látom, ahogy sok óriás plakát
hirdeti: ,,Last minute ajánlat, vissza.
Nem térő alkalom, megnézheti
most akciós áron ,mi van odaát,
a másik oldalon! Ha a hídon túl
nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
de maradnék néhány röpke órára,
s kipróbálnám, milyen egy másik
világból fütyülni erre a világra.
/Sárhelyi Erika /


Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jó isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit.Az igazi kincseket.Egyiknek a jóságot adta,hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái között a Jó isten.Odamentek sorra minden emberhez.Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal.Gyűlölet, irigység rosszindulat,kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele a Jó isten ajándékait…….. S ahogy ott a Jó isten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akiről már bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:- Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad angyal társaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.Add nekem az erdőket és én majd megnyitom velük az emberek szívét.- Próbáld meg lelkecském - mondta kedvesen a Jó isten.- Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!…… …… …… …… …… …… ……Ott megpihentek és várták az embereket.Jött az első.De hiába daloltak a madarak,és hiába mesélte legszebb meséit a forrás,hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit.Fejszét fogott ,levágott egy fát,és elment vele.Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó ember volt. Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az esteli harmat. Angyalok könnye.Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta,és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő ember volt. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.És akkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:-Istenem milyen szép…
És abban a pillanatban lehullott szívéről egy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai arany csikókon nyargaltál végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt minden madár.
Milyen szép!- mondta még egyszer az ember.Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot a szeretetet és a békességet. Magasan fönn az égben , fehér felhő tutajon a Jó isten ült maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a földre.- Így volt ez lelkecském és azóta is így van.Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő- ember és a látó-ember.Te látó-ember leszel, ugye? Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell, hogy az erdő észrevett…..
Wass Albert

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz.Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket,mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés:hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök,egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles,nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.Ez az otthon.Minden embernek módja van hozzá.Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap,esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő Igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat,akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma.Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák,a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él.És még az is jó, hogy keveset él.Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
/Wass Albert: Otthon/

Szívpalota titka


Minden szívnek van egy csoda kertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontváz ember ül.

Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:zokog,
zokog a csontváz embered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csoda kertje,
s minden csoda kertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba.
(Wass Albert)


Erdők könyve/ részlet
…Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom.Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka,nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból,hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül.”/Wass Albert/

Kijelölt ösvényen


Állok mindent megbánva
Erőltetett mosolyal álcázva fájdalmam
De mindegy már
A sors felém néz és gyötrőn kiállt

Tovább kell lépnem
A jövő lábnyomai már elöttem
Hátra nézek,a bűnös cselekedetek égnek
Sietnem kell,mert még a szemembe néznek

Mindegy már
A sors felém néz és gyötrőn kiállt

Megyek előre a kijelölt ösvényen
Melyről tudom végtelen
Reménykedek egy bujkáló kapuban
Ki talán beenged és megbocsájtást nyerhetek

Tudom ez csak egy vak álom
A semmibe vezet a sok lábnyom
De mindegy már
A sors felém néz és gyötrőn kiállt


SÁRFI GEORGINA

Mint minden apró esőcsepp,
Úgy hullik porba könnyem,
Miért ilyen sivár az élet?
Vagy csak rosszul fogom fel mivolti létem?

Mi hat mások életére?
Történetek, személyek?
Mi okból leszünk érzéketlenek?
Miért nem értünk meg bizonyos embereket?

Ha olyan nagy kincs az élet,
Ha túl rövid, s véges,
Miért nem akarom kinyitni szemem?
Miért várom mégis hogy legyen vége?

Esőillat


Már rámsötétedett,
amikor elindultam haza.
Csönd ült mindenen… -
csodálatos képeket festett elém a hallgatás -
Esőillat mellém szegődött
és a nappal szavai
egymásba olvadva
keltek életre bennem.
Arcomra pírt lehelt
egy buja gondolat,
szememben újra csillog egy kiscsillag.
Cipőm sarka merészet koppant
az esős úton, felverve az álmos csöndet.
Lélegzik az Élet bennem,
és a fában, az esőben, levegőben.
Mosoly merészkedik arcomra,
fák összesúgnak mögöttem,
csak a vén hold nevet…
Ő tudja…
tudja, hogy magamban szavaid hallgatom: -
gondolataid a szellőben,
suttogásod az éjben,
tekinteted a napban én legyek-
És én ölelkezem a szellővel,
az éjjel, és a nappal.
Ma este különös illata volt az esőnek…

2009. máj. 14.


Azt mondják

A remény hal meg utoljára,
De mi van, ha ő is a végét járja?
Mondhatom, hogy minden meghalt,
S nincs semmi, ami a Földön tart?
(Arany Viktor)

Gonosz a világ!


Gonosz a világ amelyben élünk!
Gonosz emberektől ugyan mit remélünk?
Ártó szándék, nincs belőle hiány,
az ártó ember szíve, lelke hitvány!

Barátság, szeretet ,dehogy tudja mi az
szíveddel labdázik, életedre kihat!
Számon kéred tőle, mindent- mindent tagad!
Hű szeretőt akarsz, neked nem való az!

Üres a szó és minden ígéret,
amikor egyszer már becsaptak téged.
Hazug a szó és hazug az ígéret,
hogyha már egyszer hazudtak néked!
Hiába próbálod áltatni magadat,
az a kis kétely örökre ott marad!
Marja a szívedet, boldog sose leszel,
Akármit is ígér, akármit is teszel.

Nem gyógyít az idő


Nem csókolhatom majd lágyan a szádat,
el kell fojtanom majd a néma vágyat!
El kell rejtenem majd a keserű könnyet,
Soha ne gondold azt, hogy nekem könnyebb!
Sajgó sóvárgással gondolok majd rád,
Nem gyógyít az idő, pedig azt mondják!

/Hajdu Mária/


Látni akarlak!


Bár csak ott lehetnék most,
bár csak láthatnám...
Engedd ,hogy ott legyek,
enged hogy lássalak!
Látni akarom,
hogy vársz ,
látni akarom szemedben a tüzet!
Csak égjen a tűz,
hogy ne keljen félnem!
Enged, hogy lássalak,
látni akarlak!
Érezni akarom amit lehet,
Fogni kezed, érinteni hajad,
tested átölelni, arcodra csókot adni!
Hogy mondd, rám vársz...

Scar Tissue


Nyári este


Megnyúlt árnyakból éled az este.
Fák törzsén kúszik fel
A lassan kihűlő égre.
S a lombok éjbe burkolt sziluettje
Belefolyik a Nap nélküli derengésbe,
Mint ébrenlétbe az álom,
Mint féltve őrzött emlékedbe
A nyirkos hiányérzet,
Az elvesztés félelme.

Balázs László