2009. szept. 27.


Vágyok egy szót


Vágyok egy szót...
Mindennél jobban,
Mely kimondhatatlan.
Vágyok egy pillantást...
Őszintét, igézőt,
Végtelenbe nézőt.
Vágyok egy ölelést...
Gyermekien féltőt,
Mindent elfelejtőt.
Vágyok egy csókot...
Igazán élőt,
Emléket idézőt.
Vágylak Téged...
Még él az álmom.
Engedd végigálmodnom!

2009. szept. 26.


Szilágyi Szabolcs : Nehéz nap


Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem - minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal,
Istennel,szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).

Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután-
Téged kereslek, meg a szerelmet.

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

József Attila : Egyedül


Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.
S nem fog borulni le rám senki se sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

"Minden könnycsepp Ő érte születik,
S miután arcomon lefolyik
Meghal! Mint szívemben a remény,
Mert Ő soha nem lesz az enyém!"

„Ha valakid elmegy, az fáj,
Ez olyan fájdalom mely vigaszt sosem talál.
Mert a szívedben bárhol is volt,
ha rád mosolygott, az akkor csak neked szólt.
Próbált szeretni a maga módján,
S azt várta, hogy egy kedves szót mondjál.
Egy olyat, mely olyan dolgot takar,
amely lebont minden falat.
De most elment…
Egy lapra mindent feltett.
Úgy döntött, hogy itt a vége,
S mit az élet adott, ő nem kérte.”

"Pici könnycsepp,
Mi végig gördül arcomon,
Hatalmas a fájdalom,
Miért könnyemet hullatom.
Csak menj utadra
Fájdalomnak gyümölcse,
Te, a szememnek legőszintébb könnycseppje."

"Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál,s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál..." (Radnóti)

2009. szept. 25.


"Ha lenne pillanat,mit visszahozhatnék,
Ha lenne perc,mikor öledbe bújhatnék,
Ha lenne még óra,hogy újra csókolnál,
Ha lenne az a nap,hogy velem maradnál,

Nem kérnék többet,hisz újra boldog lennék,
Bárhová tartanál,én is veled mennék.
Téged átölelve semmi sem fájna,
Elmúlna a rossz,s a magány köddé válna.

De ezek csak vágyak.Álom maradsz nekem,
Egy fájó emlék,mely mindig itt lesz velem.
Hirtelen,szó nélkül vesztél a semmibe,
Mit éreztem,mindent itt hagytál,ennyibe.

Öljem meg az érzést?Fojtsam el a vágyam,
És lépjek tovább,mert már eleget vártam?
Ez nem nehéz,hiszen tudom,nem érsz semmit,
Fény,tűz,víz,levegő...Azt hiszem,csak ennyit.

"Fájdalom.Megint csak ez jutott.
Az élet,a boldogság,elhagyott.
Hirtelen jött,akár egy fény,
a fény a boldogság volt,és a remény.
Odaadtam mindent,amit csak lehetett,
azt hittem cserébe kapom a kezedet,
ami mindig óv,segít,mellettem marad,
hirtelen ellöktél,semmi sem maradt.
Szeretlek,s ez nem változik.
Lelkem még lelkedben hánykolódik.
A szívem már alig ver,érted már nem dobban,
lezárlak örökre,minden gondolatban.

Szomorú Szerelem


A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered, felsír. . .
Mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli. Siet. . .
feléje nyúl sután. . . más otthon ízével teli
a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím ő-
bárhogy lángol- nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha ha fáradt, s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De mért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér;
szeretne élni boldogan;
fényes vasárnap járni kinn,
büszkén karolva vinni őt, mutatni:

Nézzétek!Enyém!
Állni a pletykálók előtt,
s nem mellék utcák kis,
sötét zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős ki ott haladt.

A nő ki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet add:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók, -
mert hogy a vérük fiatal-

hanem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,
akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát, érezve,
hogy nincs-bárha van az, aki van-
de nincs velük; és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.

2009. szept. 23.



Bella Zsófia – Szerelem születése
Harcolok érted.
Az édes hús alatt csont héjba zárva,
sötétbe, a mag,a mandula tömör.
A kéz, a száj azt bontogatja,
ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott könyv kinyílik -
a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papír haja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világított.


Wass Albert – Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot,
s vele a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha


Károlyi Amy - Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,kit szeressen.


Dsida Jenő – Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívembenI
mmár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít
Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik
Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül
Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél
Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát
Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

2009. szept. 20.


Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét. A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg.

(Márai Sándor: Füves könyv - A változásról és a reménységről )

Tóth Árpád

Csillag, ó, messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

2009. szept. 17.


Vajda János

Szemközt

A mélységes mély tengerek
Örvénye úgy el nem ragad,
Mint, ha szemedbe mélyedek,
Egy szédületes gondolat.

Mért üdvözíthetnél te mást,
Akárkit, csak nem engemet?!
Keresem a vigasztalást,
S ha meglelem, kétségbe ejt.

Vágyamnak, melyet érezek,
Nagysága ép a kárhozat.
Éleszti kis szél a tüzet,
De már a nagy eloltja azt.

Bár szűm sovárgja untalan,
De mert istennek lát szemem,
Hogy mondja neked ajakam:
Jövel, égj, kárhozz el velem?!

Ha bírhatnám szerelmedet!
Tudod-e már, mi volna az?
Hogy ez az egy mért nem lehet?
Mert képzelem és szent igaz,

Hogy akkor ott megáll a nap,
S - lélekzet nélkül - a világ;
Az idő még egyet sohajt, Végsőt:
"Eddig volt, nincs tovább!"

“Amíg élek…
Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet?
De mielõtt életem véget ér,
lesz-e még alkalmam szeretni Téged,
eljössz-e egy nap majd szívemért?
Semmit sem várok, és semmit sem kérek…
Ha rólam álmodsz, megérzem Én,
de szívemben örökké várok, remélek…
míg az órán a mutató mendegél…

S ha már nincs holnap, én attól sem félek…
Nem fáj a szív, ha már nem dobog,
de ma még itt vagyok…s ameddig élek,
szeretlek…míg a nap elrobog.”

2009. szept. 16.


"Még fáj...



Úgy fáj, úgy éget
érzem itt, benn
a szívemben a sötétséget.
Búcsúszóval véresre sebezve
emlékszem még,simogató kezedre.

Maró könnyek az arcomon,
patakban pereg,én csak hagyom.
Bennem dübörögnek a miértek,
keresem a szót, hátha valamit megértek.

Tiltott a szerelem,időt és teret nem hagyott,
ki ilyet nem élt át,pofont még nem kapott.
Távolból nézni a Kedvest,
kezed, nem az Ő kezében,
csak a vágyat látni,
látni a szemében.

Távolból válaszolsz,a véred lázad,
közelednél hozzá,de nem visz a lábad.
Nem szabad, nem lehet,
észnél kell lenni,
másnak nem fájhat,nem érdemli.

Talán, egyszer tündérként születsz újra,
Ő majd ott vár rád,
s együtt léptek közös útra.
Ez a szerelem örök,
vigyázol rá magadban,
fájón is gyönyörű,halhatatlan."

"Valahol vérzik egy szív...

Valahol vérzik egy szív...
Majd valaki halkan felnevet,
Oly könnyedén mondja ki: -Viszlát!... Ég veled!
Valahol vérzik egy szív...

Felszáradó könnyeiden át, fel-feltűnik az arca,
Amint lelkedet készíted az utolsó harcra.
Elé állsz még egyszer és várod a szót,
Pillantását érzed, amint lelkedig hatol.
A szemébe néznél, de már nem látod az álmot,
Szürke tekintete mutatja, hogy Ő egy percig sem gyászolt.
Valahol vérzik egy szív...

Magadba rejted az utolsó pillanatot,
Kőbe vésed az utolsó mondatot.
Elviszed magaddal, még ha Ő nem is tudja,
Csak az a pár hónap lesz, ami neked a vigaszt nyújtja.
Valahol vérzik egy szív...

Titkon reméled, hogy ez csak egy rémálom,
Mert nem érdemled meg, hogy veled így bánjon.
Eltemetsz újra egy szépnek indult álmot,
Megint Te kaptad a fájdalmat és a bánatot.
Valahol vérzik egy szív..."


"Szeretnék Veled lenni,
Minden percem Veled tölteni
S közben mégis felejteni.
Te jelented az elérhetetlent,
Az elérhetetlen mindenséget
Az óceán legmélyebb zugából
Megragadni a legtávolibb csillagot.
De az ár magával sodor...

Fázok, megfulladok,
Úgy gyötör gondolatod...
Magába szippant a mélység,
Érzem már nincs menekvés...

Senki sem segít, bár kérem...
Kiabálok, kapálózok... Félek!
Nem hallanak, nem vesznek észre.
S Te lassan tovatűnsz a messzeségben...

De szívemben őrizlek,
Mert Te vagy a végzetem,
A halvány fény az ijesztő sötétben..."

2009. szept. 15.


Bittmann Anita: Félek


Félek, mint gyermek a sötétben,
Félek, mert már nem vagy itt velem.
Karod már nem ölel át,
S nem hallom ajkad hívó szavát.
Messze vagy, mint a csillagok,
És szívemben pont úgy ragyogsz.
Pont úgy, mint akkor a kapualjban,
Mikor ajkaink egybeforrottak.
Mint mikor először simultam hozzád,
S éreztem vágyad hívó szavát.
Azóta várom a percet,
hogy elmondhassam neked,
Félek, ha nem vagy velem.
Heiner Ágnes: Nélküled


Álomba ringatom magam,
Mikor magányom úgy kívánja,
Nélküled minden nap ezer év,
S nem alszom éjszakánként.
Volt mikor nem voltál,
S nem is fájt, hogy nem voltál,
De most csendesen-fájón éget,
Hogy nem érinthetlek téged.

Elvesztettem mit oly régen kerestem
magamat okolom ó,hogy tehettem?
Megszereztem, nem becsültem ,s elengedtem
Hiánya továbblépni nem enged engem.

Sokszor ülök némán és merengek
mit kellett volna másképpen tennem
ahhoz hogy ölelő karjaiban lehessek
és huncut tekintetébe nézhessek.

Soha nem bántam meg semmit,amit tettem,
Csak azt az egyet, engedtem, hogy elmenj.
Nem harcoltam érted,
nem tettem meg mindent,
Eleged lett, elmentél,
S én engedtelek...

Túl késő, hogy elmondjam,
mi az ami fáj, ami bánt?
Túl késő, hogy megkérdezzem,
mi lenne, ha folytatnánk?
Túl késő!
Nem kérdezek,nem is várok feleletet,
Nem teszem meg,
csendben leszek,nem akarom ,
hogy újra szenvedj!

Hiányzol minden nap, minden percben,
Hiányzik, hogy nem ölelsz már engem.
Hiányzik a mosolyod, a szemed,
A legjobban az, hogy melletted legyek.

Ennyi volt az, ami nekünk járt,
Nem lesz soha folytatás már.
Kétfelé visz az utunk,
Talán egyszer újra találkozunk..

2009. szept. 14.

Hajdú Levente : A képzelet szárnyán
Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
Gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
Sóvárgó reménnyel valakire vár.

Bolyongok mélán egymagam az úton,
Törékeny álmokat vonszolok csupán.
Ma este elhalkult minden hang a húron,
S én szaladok egyre az álmaim után.

Feléd taszít most minden gondolat,
Sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt.
Csak a csend suttogja egyre hangodat,
S tenyerem üres, mely arcodhoz simult.

Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,
Minden derűs óra bennem megfagyott.
Kereslek a hajnal vörös bársonyában,
S minden alkonyatban, de te nem vagy ott

Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom,
Melyet a szellő ma nekem suttogott.
Most szélfútta jeges hómezőkön járok,
S dérlepte emléked régen megkopott.

Néha visszajár még ez a régi ábránd,
S rügybontó zsongássá festi át a tájat.
S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán -
Mint szabad sólyommadár - repülök utánad.

Ha sírsz,veled sírok.
Ha nevetsz,veled nevetek.
Ha élsz, érted élek,
ha szeretsz veled szeretek.
Mondd azt hogy nyár -
a napot lehozom neked.
Mondd azt hogy eső -
s a szivárványt megfestem neked.
Kívánj bármit,eléd rakom.
Csak láthassam szemeidben
a fényt ahogy rám ragyog.

2009. szept. 11.


,,Ha szereted, viszont szeret.
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik
szegény szíved bánatán.
Cirógatod, megcirógat.
Becézgeted, örül ám!
Szíved örül, lelked röpül,
csodálatos illatán.
Orvosság ez minden bajra.
Gondot s a bút űzi ám!
Szíved-lelked meggyógyítja,
míg merengsz az illatán."

Ha valamit nagyon akarunk, az egész mindenség összefog értünk!Sokszor megbotlunk, hiányosak az ismereteink,fél igazságokat tudunk csak és ez félre vezet minket kevés a bátorságunk és a hitünk, nem vagyunk türelmesek a másikkal ! Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad érte néha . Ha biztos akarsz lenni abban, hogy emlékét sértetlenül megőrzöd, akkor azt nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be szíved legmélyebb zugába azt az érzést .; Kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged egy ládikába , abban a ládikában a szíved elkezd változni. Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz. Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete középpontja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire. Semmi sem véletlen nem a vak szerencse hajtja, hanem egy olyan elv, amely mindnyájunkat elvezet a kristály tiszta megértéshez, ezer meg ezer ,,véletlen egybeesés" és jó barát siet megmutatni az utat, amikor túl súlyosnak látszanak a nehézségek ahhoz, hogy egyedül megbirkózzunk velük.A nehézségeknek azaz egyetlen okuk, értelmük és céljuk, hogy legyőzzük őket. Hát nem ez az emberi természet titka? Hogy a korlátokra fittyet hányva bizonyítsa végtelen szabadságát. Nem a kihívás teszi próbára az embert, nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk és mivé leszünk, hanem az a mód, ahogyan szembenézünk a kihívásokkal, hogy egyetlen fellobbanó gyufa lánggal megsemmisítjük-e a roncsot, vagy lépésről lépésre újraépítkezünk belőle, amíg újra kivívjuk szabadságunkat. A gondok célja, hogy felülkerekedjünk rajtuk. A szabadság célja a bizonyítás. És amíg hiszünk az álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne.

Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretet morzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében.

/Simon András: Szeretetközelben/

2009. szept. 9.


E világon nincs más, mi többet ér,
Mint mikor kezed kezemhez ér,
Mert a múlandó léleknek nem elég,
Csupán a kenyér és a menedék.
Az éj elszáll, a menedék nincs többé,
A kenyér sem tart örökké,
De egy baráti kéz egy hang,
Végig kísér és örökké tart.
/Spencer Michael Free/

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne…
Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon…
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.
Wass Albert: őszi vágy

Amikor megáll az idő


Amikor lehunyom fáradt szemem
S szám a tiedre nyitom
Elhinni talán sosem merem,
de Neked adom minden titkom
És akkor megáll az idő

Mikor csönddé lesz a kimondott szó
Megdermed minden mozdulat
Akkor már tudom, hogy ez így most jó
Menekül minden gondolat
És akkor megáll az idő

Amikor már nem vacog a lelkem
A sötétben csak hallgatok
Valahol kicsiny láng lobban bennem
Ha keresel, tán ott vagyok
És akkor megáll az idő

Amikor széttörik a pillanat
És megint kinyitom szemem
Elillan az egész, de ott marad
Egy kicsi belőled nekem
És már nem számít az idő

Nem tudom Neked adni a Napot
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a Napot Neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.

Nem tudom a Napot adni Neked,
De adom a szeretetem,
Ha fontos Neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.

A Napot Neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak Neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

Valaki hiányzik


Lassan sűrűsödik a levegő
Mennék már aludni, hív az ágy
Más a szoba, üres a heverő
Nem gyűri össze lepedőm a vágy

Fülembe a csönd markol keményen
A gondolat előtör a mélyből
Halk zene űzi messze, remélem
De kizuhanok a tükörképből

A fény eltompul, nincs több mozdulat
A sötét bennem tüskét virágzik
Tekintetem reménykedőn kutat
Belém hasít: Valaki hiányzik.


Az én szerelmem...


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

Az én szerelmem nem az égető nap,
Melytől meggyúl a lég...
Az én szerelmem igaz, szent, magasztos
S örök, miként az ég!

Bálintffy Etelka

2009. szept. 7.



A négy gyertya


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első :- ÉN VAGYOK A BÉKE!

De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta:ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem…A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:- ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni.Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké…!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
ÉN VAGYOKA REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

Soha ki ne aludjon bennünk a REMÉNY!