2009. nov. 30.


"Valahogy mégsem nézel rám úgy,
Mint akárki más.
Valahogy mégsem ölelsz kezeiddel,
Míg szemeiddel igen.
Valahogy mégsem szólalsz ajkaiddal,
Míg a szíveddel igen,
Valahogy mégsem csókolsz száddal,
Amíg a lelkeddel igen.
Valahogy mégsem hívsz szép szóval,
Míg szemeimet nézed,
Valahogy mégsem mondod soha:
"Szeretlek"
Amíg a szíveddel érzed"

Engem csókolj... !
(Scarlette)

Engem csókolj csillag, nem tilos szeretned
Engem karolj holdfény, nem tilos ölelned
Feledni a múltat és éltetni engem
Nem tilos meglelni: jót, a szépet bennem

Engem csókolj csillag, tilos másra nézned
Engem karolj holdfény, tilos tőlem félned
Egem sötét leplén, ringatlak titeket
Ti adjátok vissza, ellopott hitemet

Engem csókolj csillag, szeretőm te legyél
Engem karolj holdfény, öledbe te vegyél
Tilos nyári égen felhő mögé bújnod
Tilos az égboltról, csillagom lehullnod

Engem csókolj csillag, nem tilos vágyódni
Engem karolj holdfény, nem tilos álmodni
Tilos elsiratni, szerelmes lelkemet
Tilos számlálgatni, a múló perceket!

(fabianjanos)
Sírok...

Sírok
Kipereg belőlem a képzelet
S néha úgy fáj ez a szellő testű
(Lélek-alagút)

Sírok
Mint gyermek, ki féli a nagy világot
Elrejti szemeiben a porszemet
(Apró ecsetvonások)

Sírok
Mert nem vagy velem
S talán akkor szebbnek láttalak
(De megtaláltalak)

Sírok
S ha tudnád, én mit érzek
Nem titkolom lásd-ez az élet
(Kifogy lassan)

Sírok
Mindent elhallgattam
S jó volna elfeledni téged
(De nem akarom)

Sírok
Vigyél el magaddal
S kifakult testemet
(Szeresd, szeresd nagyon)

2009. nov. 29.


Várnai Zseni

Mert messze vagy...

Mert messze vagy, mert messze vagy,
Te vagy a legszebb a világon,
arcod, mint a halvány hold dereng,
s fényt harmatoz az égi tájon,
mint a hold, amelynek foltja nincs,
csak végtelen, szelíd ezüstje,
és nappal ékes rózsa vagy,
rózsa, amelyen nincsen tüske.

Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla.

De messze vagy, de messze vagy,
mint minden, ami szép és jó volt,
talán azért, mert messze vagy,
oly naptalan, hideg az égbolt,
talán a nap téged kísér,
s vigyáz reád, hogy baj ne érjen,
mert vad viharok dúlnak ott,
amerre jársz, a messzeségben!

Sokszor álmodtam: visszatérsz,
S lehullt vágyam szárny törötten,
nagy erők csapnak össze most,
futunk, futunk az égő körben,
E kör bezárt köröskörül,
sorsunk kezében van a kulcsa,
a vonatok, a repülők,
hajók és emberek útja.

Ha visszatérsz, ha visszatérsz,
mint fecske, ki a tavaszt hozza,
a fény is visszatér veled,
s megfordul majd az idők sodra,
a zaklatott szív elpihen,
s békén kinyit a szív virága,
ha visszatér a nap szeme
újra mosolyog a világra!


Várnai Zseni


Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.

Hiányzol nekem



Állok az ablakom előtt
és várom, hogy megjelenj.
Bár tudom, hogy nem jössz
s csak a képedet nézhetem.
Ajkamon a szó, mely hangtalan
s csillogó tekintetem némán nézi képeted.
Egyre jobban érzem hiányod,
de hiába kiálltok nem hallja senki sem.
Szeretnélek látni, érezni
s csókolni hevesen.
De tudom, hogy nem fog menni,
mert nagyon messze vagy tőlem kedvesem.
Vágyom az ölelésedre és bőröd illatára,
de már csak az emlékek maradtak meg nekem.
Ezért csak állok az ablakban
némán, könnyek között
s nézem, ahogy le megy a Nap.
De te még akkor is az eszemben vagy.

2009. nov. 26.


Ignotus

Akarom

Azt akarom, hogy rámszorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,

Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,

Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, -
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.


Lemontov
A halott szerelme

Tán bőröd más lehellet éri,
más száj becéz -
és árva lelkem nem kiméli
a szenvedés.
Vagy látlak szenderegni téged
más oldalán,
és forró, fojtott szavad éget
parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,
te hű leszel,
magadat súlyos esküvéssel
jegyezted el.
- Miért a könny, a riadalmak,
ó, mondd, minek?
Hisz nélküled békét, nyugalmat
úgysem lelek.

2009. nov. 25.


Mikor rád gondolok, egy pillanatra meghalok.
Eszembe jutnak az együtt töltött szép napok.
S nagyot csattannak lelkemen,
Mint megannyi ostorok.

Elhagytál s a sebek éppen gyógyulnak.
De feltűnik az ostor, s a sebek fájón tátongnak.
Vajon mennyi idő kell még, hogy elfelejtselek?
Vajon mennyi szenvedés kell, hogy újra megszerezzelek?

Egyedül vagyok s nem maradt más csak a gondolat.
De bennem a remények mégis gyertyát gyújtanak.
Sok kicsiny gyertya ég lelkemnek mélyén.
De a sok kis láng mégis kevés, hogy újra tűz égjen szíved közepén.

(Anubis )

Ha te lennél a fák lombkoronája,
Én szellő lennék mely simogatja.
Ha te lennél a tó vizének tükre,
Én nap lennék mely nézi magát benne.

Ha te lennél az égen úszó felhő,
Akkor én lennék a belőle hulló eső.
Ha te lennél a sötétség az éjben,
Én csillag lennék az éj sötétjében.

Ha tehetném örökké ölelnélek téged,
Ha nem vagy itt haldoklom, ha itt vagy élek.
Mindenhol mindenben téged kereslek.
És ne feledd, hogy mennyire szeretlek.
(Anubis)

Ma rólad szeretnék írni
Hol vagytok szavak?
Félek, ezen az éjszakán
Az álmok is alszanak
Csak én vagyok ébren,
Bennem a magány dalol
Talán messze-messze
Te már alszol valahol
És álmodsz is, tán rólam
De reggelre elfelejted
Érzed, egyre közelebb
Hoznak hozzám a
Rohanó percek
Aztán újra ellop a zord idő
Helyetted fakó álmok jönnek
Tiéd ajkamon minden mosoly
Tiéd szememen a könnycsepp
Nélküled csak csend vagyok
Nélküled csak remegés
Arra hogy mennyire szeretlek
Ezer szó is kevés.

/Veres Judit/

2009. nov. 21.


Csak egyszer

Csak egyszer szeretnék boldog lenni,
csak egyszer szeretnék úgy szeretni
hogy megálljon tőle a szél!
...hogy örüljön minden mi él!
Csak egyszer szeretném
ha úgy néznél rám...
Csak egyszer szeretném
hogy eljöjj hozzám,
egyszer érezd a végtelent
ami tért tágít idebent,
bennem itt mélyen a szivemben:
minden mondatod itt él bennem...
Minden szép szavad belül lobog
ritmusra ahogy a szivem dobog...
Minden mosolyod mi felém lebeg-
-s közben álmomat átöleled...
...átöleled szegény árva magam,
s tudod hogy ezzel mit okozol nekem:
érintésedtől eláll a szavam,
s szinkópás ritmust dobol a szivem...
Tedd, hogy egyszer átélhessem kérlek-
-ezzel nekem tartozik az élet...


...csak egyszer jöjj el s én boldog leszek
egyszer az életben még szerethetek...
/Dreaming58/

Csak úgy

Csak úgy megrezzen,
csak úgy hirtelen
újra megdobban
itt a szivemben...
Csak úgy álmodom,
csak úgy létezem,
csak úgy átvágok
az egész életen...
csak úgy boldogság-
-vagy csak képzelem?
Csak úgy várok rád
és ez jó nekem...
Csak a hangodért,
csak hogy vagy nekem-
-tényleg vagy nekem?
Csak úgy kedvesen
halkan csendesen
súgd meg kedvesem-
-s talán elhiszem...
/Dreaming58/

...remény...

Árnyas szobában, hűs párnák között,
csendes nagy titokban,
zárt ajtók mögött,
ködként lebegve mindenek felett
egyszerre csodás érzés született...
Elborítva földet és eget
elsodorva borút, s felleget
felkeltve érzést s szellemet
nem ismerve azt hogy: "nem lehet"...
Elsöpörve útjából mi rossz,
nem tűrve gondot s bánatot,
legyűrve fájdalmat s magányt
végre e gondolat rám talált:
rájöttem, mindegy mit beszélsz,
már érzést szerelmet nem remélsz,
s jó hogy csak magadban élsz,
hiába mondod - jó így neked,
nincs szükséged arra, ki szeret,
hogy nem vagyok más csak barát...
...halld végre meg szíved szavát!
Csendesen szól, de tán meghallatik:
érzem,több az mi ott benn lakik-
- ha nem is mondod, érzem én,
s bennem ettől kél remény...
Hisz ha nézel, elmondja szemed,
s remélem egyszer megsúgja szíved:
velem szebb lesz az életed...
/Dreaming58/


HAJNAL ANNA: AKARLAK, SZERETLEK


Akarlak, szeretlek, kellesz nekem
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma szegény!
akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mell mellre –
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!
hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
együtt - vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fény varázs.

2009. nov. 18.


Hűs selyemként

Bár legyen fegyelmezett
a várakozás megannyi
hete és napja,
lelkemben időnként
némán sikoltó hang
száll feléd távolba.
Azért ám hiányzol, kedves.

A gondolat,
remélem, elér és
megsimogat.
Ahogy emlékeinket
újraélem, sziporkázón
kifényezem,
te szelíden viszonzod,
hiszem és érzem.
Hozzád küldött sóhajtó
szív dobbanásomra
a köd bizsergő
hűs selyemként
hullik arcomra.

(Magdileona)

Ezt jelented..


Szem fénye sötét éjszakában,
szív hangja csönd udvarában,
mosoly a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek cserepes ajkakon,
hűs kéz gyöngyöző homlokon,
Nap fénye fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.

/Koma/

2009. nov. 16.


Teréz anya: Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd!
Az élet játék – játszd!

Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg!
Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!

2009. nov. 14.


Még meddig?


Még meddig kell
tétován számolni a múló perceket,
és remélni, hogy az eljövendő nap
már nélküled is boldog lehet.

Még meddig kell
gondolatban eltévedni hozzád,
és céltalan úton keresni,
hol találok rád.

Még meddig kell
némán tűrni a kiáltó fájdalmat,
és rejteni, hogy
vérző szív van a mosolyom alatt.

Még meddig kell
a holdfény árnyékába sírni a nevedet,
és minden elhaló rezdülésben
kutatni a lépteidet.

Még meddig kell
büszkén állni a tekinteted,
és küzdeni nehogy meglásd,
a szívem még dobog érted.

Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
(B. Radó Lili)

Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
s mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután,
kérdeztél már tudva azt,
nem felel senki sem,
vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem...

Kívánta már arcod
zápor verését,
mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?
(Visne Poet)

A Gondolat

Állok csendben, füzfa tövében,
némaság ordít torkom sötétjében.
Könnyek tépik sebes arcom,
elbuktam a saját harcom.

Szólnék ha tudnék, ha nem fájna,
ha nem lenne már minden hiába.
Térdre rogyva az égre nézek,
átkozom magam amiért még élek.

Fáj a csend és fáj a lét,
megszenvedtem...most már elég!

S fejemben átsuhan a Gondolat,
mit egy hang belül egyre csak mondogat.
Hörgö szavaimat elfújja a szél,
zihálva kérdezem: ez ennyit megér?

De túl késö a válaszra várni,
szívembe nem lehet több sebet vájni.
Feladom végleg, tovább nem bírom,
a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom.

Láz...
Átsírtam én az éjszakákat,
a bánat feldúlta lelkemet,
pedig aludni vágytam,
és álmodni Veled.

Most láz égeti testemet,
már lehunynám szememet.
Végleg lehunyni vágyom,
és álmodni Veled.

A hajnal ébren nem talál már,
siratni fognak engemet,
de Te tudni fogod,
hogy csak mélyen alszom,
és álmodom Veled...

Remény, mit remélsz?
- Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
- Miért?
- Valami megváltozott.
- Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
- Mégis mi éltet?
- Csak a múlt, az emlék.
- Mit mondasz, szív?
- Szeretek mindörökké.
- Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
- Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
- Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy megtegyem.
- Miért kényszerít?
- Mert tudom ki vagyok.
- Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
- Kinek?
- A fájó, örök szerelemnek.
(Louis de Camois)

Hideg és sötét van nélküled.

"Kérdezik sokan arcom miért halovány?
Mert nem süt rám fényed soha tán.
Minden éjjel megalkotlak.
Nézek az éjboltra, ott kutatlak.

Láttalak ezerszer holdas éjszakán.
Minden fénysugárból te nézel rám.
Vártalak már sokszor! Kínoz a láz.
Lelkemet széttépi maró vágy.

Tükörképed mindenhol ott ragyog
De nem rám sugárzod mosolyod.
Vágyaim veled az égig érnének
Most neked mondom nem az égnek.

Kellesz nekem, mint tükörnek a kép
Holdnak a nap, csillagnak az éj
Mint tónak a folyó,
Mint télnek a hó

Mikor lesz, hogy csókodra ébredek fel?
Mikor hajolhat ívbe testem testeddel?
Mikor lesz, hogy mindig ott leszek veled?
Mikor simítja arcom bársonyos kezed?
Hideg és sötét van nélküled."

Lesznai Anna: Mért oly hosszú ...

Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
- Életemnek fáját erősen rázzátok
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok -
És mint dió burka - ha hull napos ágról
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak"
Hogy elepedt lelkem odaadhassam másnak -
Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem -
Ki valóra váltja - megitatja vérrel
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!

ADY ENDRE: AKKOR SINCSEN VÉGE

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Petrarca: Mindig szerettem - most is bennem lángol

Mindig szerettem - most is bennem lángol,
s vágyam iránta napról napra mélyebb -
ez édes helyet, hova sírva térek,
midőn összeszorítja szívem Ámor;

s meg nem feledkezem a délutánról,
hogy minden hitvány dolgom semmivé lett,
hogy arca ékesen szívembe fénylett,
és jót tenni szerelmessé varázsolt.

Ki hitte volna, hogy egyszerre érjen
a támadás mindenfelől szívemben?
hogy rontanak rá édes ellenségi!

Túlerővel győzöl le, Ámor, engem,
s ha nem élesztené a vágy reményem:
meghalnék, bár így nem vágytam még élni.


/Ford.: Végh György/

2009. nov. 12.


Fáj nagyon

Mint ahogy viharos szél fújja fák levelét
Úgy tépi fájdalom a lelkem legmélyét
Belemarkol, húzza vonja a bánat
Sír, könyörög, de nem enyhül magánya
Beléhatolt a kétely rossz tüskéje
Mely mélyen átszúrva megsebezte

Nem tudok harcolni e maró szél ellen
Mindenem odaadtam, szedje ízeire
Hadd hulljon darabokra minden bennem
Legalább nem fog fájni, ha majd porba hull
S mikor majd sok fájó emlék végre megfakul
Akkor lesz erőm újraéleszteni mindent magamban

Hiszem, hogy lesz még lelkemben újra tavasz
Kizöldül kivirul a sivár puszta alkonyat
Benövi a tövisem újra a boldogság szép virága
Mely a sebet is begyógyítja talán magába
Befonja átkarolja újra a szeretet
Várom, hogy újra éljek, hogy újra én legyek
Vincze Károlyné

Szívem!


Szívem újra vígaszra vár,
Nem tudja miért maradt árván!
Tudja, hogy neki is van hibája,
Mégsem érti, miért született e Világra?

Ha rá örök szenvedés vár,
Mentsvára a halál!
Fáj, mikor egy szív megszakad,
Nem akarja, hogy Ő is érezze a fájdalmat!


Szívem újra egyedül dobog,
Úgy érzi, nélküle nem lehet boldog!
Nem érti miért kell neki más szíve,
Miért nem kell neki az ő kincse?

Miért kell megint szomorúnak lennie?
Miért nem lehet egyedül csak vele?
Szívem próbálja tanulni a szenvedést,
Nem tud betömni több repedést!

Szívem darabjai, mint kirakós játék,
Nem érti miért nem lehet ez másképp?
Nem érti Őt miért nem lehet szeretni?
Miért kell neki folyton szenvedni?

Légy hát boldog mással egy életre,
Ne feledd, hogy volt egy lány, ki létezett,
És téged őrülten szeretett.

2009. nov. 10.


Baranyi Ferenc

Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.
Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.
Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.
Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.

Vass Albert

Egy nap tenélküled

Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszok felhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcomba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pironkodást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt

Wass Albert – Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehet a sarki lámpa fénye.

"Élhet melletted valaki, de ha a szívetek nincsen adásban, még akkor is idegenek maradtok, ha görcsösen szorítjátok egymás kezét. De ha a szív adni kezd, lehet a távolság a Föld másik pontja: válaszolnak rá."
/Müller Péter/

„Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön
át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."
(Müller Péter)

Egy pillanat melyben látod az álmodat.
Egy pillanat melyben várod vágyadat,
Egy pillanat mely ritkán jön el,
Egy pillanat mely bár sosem múlna el,
Egy pillanat mely mosolyra késztet,
Egy pillanat melyben ott a szeretet,
Egy pillanat mely boldoggá tesz,
Egy pillanat mely szabaddá tesz,
Egy pillanat melyre vágyunk,
Egy pillanat mely elhozza az álmunk.

Valaki hiányzik

Lassan sűrűsödik a levegő
Mennék már aludni, hív az ágy
Más a szoba, üres a heverő
Nem gyűri össze lepedőm a vágy

Fülembe a csönd markol keményen
A gondolat előtör a mélyből
Halk zene űzi messze, remélem
De kizuhanok a tükörképből

A fény eltompul, nincs több mozdulat
A sötét bennem tüskét virágzik
Tekintetem reménykedőn kutat
Belém hasít: Valaki hiányzik.

2009. nov. 9.


Szilágyi Domokos - Titok

A szíved: nagy, örök titok,
és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok.

Szabó Lőrinc - Nem nyúlok hozzád

Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelki furdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség
Nem nyúlok hozzád, csak nézem ahogy alszol

Szürke napok

Boldogságomnak vége, ennyi volt.
Újra itt egy szürke folt.
Az életembe magányt hoz,
s nagy fájdalmas bánatot.

Nincs reggelem se éjszakám.
Nincs érzelem csak félhomály.
Értelmet adni nem lehet;
Hát így érne véget az életem?

Szürke tájban úszó alak,
kit elsodort az ár s egyedül maradt.
Ez lennék én? Semmi több?
Egy korhadó fa, ami lassan kidől?

Nem, nekem más az élet,
de monotonnak tartom már régen.
Ugyanúgy kelni, menni.
Adj Istenem erőt ez ellen tenni!
Pajkos Péter

2009. nov. 8.



Komáromi János

Most itt

nem itt voltam eddig
nem itt leszek ezután
csak a most számít
csak most létezhetek igazán

ne csak keress találj is meg
ne csak nézz láss is meg

utam néhány ezer év
életem egy egész mindenség
az örökkévalóság
van még előttem
kísérj egy darabon
és kérj szerelmet tőlem

tudnod nem kell semmit
itt vagyok
ez elég
én vagyok a jutalmad
és a büntetésed
mindenért

ne csak hallj érts is meg
ne csak ölelj érezz is meg

most szünetet tart a sors
de tudnod kell
nem maradhatok sokat
az idő szele sodor
ne hagyd felébredni
az álmokat

utam véget soha nem ért
száműzött vagyok semmiért
önmagamba zártan
önmagam keresem
örök vándorlás
minden életem

ne csak szeress szülj is meg
ne csak ölelj ölj is meg

nem voltam itt eddig
nem leszek itt ezután
csak a most számít
csak most létezhetek igazán


Egy kérés hozzád

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok,fénylő havon;
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed felett körző madár,
Csillagfény, sötét éjszakán.
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok.
A daloló madár vagyok,
S minden, neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál!

Paudits Zoltán

Olykor vágyaink börtönének ablakán is
beszűrődik a hajnali Nap sugara
és fénykezével ha csak pillanatokra is,
de megérintheti sebzett lelkünk.
Ettől az érintéstől
új vágyak fogannak bennünk
és általuk erősödik a remény,
amely gyengíti láncainkat,
enyhíti, elviselhetőbbé formálja
bánatunk kínzó terhét...



ÉRINTS MEG

Érints meg mélyen
a szavak mögött
magány árkába
ne meneküljek
Mélyből kitépve
felhők fölött
szíved Napjába
belemerüljek

Érints meg forrón
oly izzó tűzzel
hűvös homályba
vissza ne hulljak
Szemed tükrének
lángolásában
földi rögöktől
felszabaduljak

Érints meg tisztán
bársony-arcoddal
simuljunk eggyé
időtlenül
S hajunk hullámzó
fény-tengerében
létünk határa
alámerül

Tudnád mennyire...


Tudnád, mennyire hiányzol
mennyire vágyom,
finom érintésed ha nem vagy velem,
könny nélkül zokogok és addig,
míg meg nem érkezel,
csak várlak és egyre hagyom,
hogy komor csendjével átfonjon bánatom
s ha megjössz,
felélednek a vadvirágos vágyak
leperegnek szívemről,
a sötétszínű árnyak
melegíts fel csókjaiddal,
mikor dermedt lelkem sóvárog utánad,
s madárszárnyként rebben
fogd meg kezedben reszkető tenyerem
hadd simuljak hozzád,
egyetlen menedékem.

Ne add fel!

Ha elromlik minden, mint megesik néha,
Ha utad csak hegyre föl vezet a célba,
Ha kevés, mit kapsz, de sokkal tartozol,
Nevetnél bár, de sóhajtozol,
Ha úgy érzed, a sok gond leterhel,
Pihenj, ha kell – de soha ne add fel.

Az élet furcsa dolgokra képes,
Ilyesmit párszor mindenki érez,
Számos hiba épp azért történik,
Mert feladtuk, s nem tartottunk ki végig.
Ne add fel hát, ha lassan is haladsz,
A siker talán már csupán egy arasz.

A cél sokszor nem oly távoli,
Mint tétova ember balgán képzeli,
Sokszor a küzdő nem várja meg,
Hogy megnyerje a serleget,
És túl késő, mire belenyilall,
Hogy mily közel volt a diadal.

A siker a kudarcnak fordítottja –
Kétség fellegének ezüst árnyalatja –
És nem tudjuk, mily közel a siker,
Tán orrunk előtt van, de nem hisszük el;
Küzdj hát tovább, ha ér sok csapás –
Ha húz még az ág is, harcolj tovább!

A bizalom nem csak egy szó,
mit kimondani is nehéz.
A bizalom egy törékeny kincs,
mi nagyon könnyen odavész.

A bizalom egy hosszú út,
melyen mi is végigmegyünk,
S hogy nehéz lesz-e járni rajta,
attól is függ, mi mit teszünk.

A bizalom a legnagyobb díj,
mit másoktól kaphatunk,
S bizony e ritka kincsért sokszor
nagy árat adunk.

A bizalom az egyetlen út
egy másik ember szívébe.
S csak akkor tudjuk mennyit ér,
ha már mindennek vége.

A bizalom egy fájdalmas érzés,
mert bízni csak szeretve tudunk,
S a szeretetben a legszebb az,
ha a másiktól bizalmat kapunk.

2009. nov. 3.



csend sikoly

csend sikoly
sikolt a csendbe ölt harmónia

elveszett hang hasítja szét
bóbiskoló falevelek álmainak tavasz-ígéretét

mellém borulnak az esti árnyak
az utca lábam alá fordul
elmaradnak a kövek
a taposott utak

a szavak...azok az igaznak hazudott mondatok ...
elhittem
akartam
hinni mertem és elnyertem

a méltó szenvedést
kerge lobbanásokban fogyott el reményem
nőtt a kétségbeesés
mosolyok hurkolódtak szívemre

a bűnök ártatlanul-nyílt tekintetek mögé rejtőztek
már soha nem érthetem meg
már soha nem érhetem el
felkavar meggyötör az igazság
belém fészkelte rút kétségeit
a vélt valóság
hogy tud fájni az ismeretlen
miközben a tudott megöl......
de legalább könyörületes

/Komáromi János/

Bánat


Szemerkélő bánatcseppek
hullanak rám
és szétfolynak arcomon.
Emelném a kezem,de letörölni őket
úgysem tudom.
Bőrömön át lelkembe ivódnak.
Átölelnek,átkarolnak hozzám kapcsolódnak.
Valami sötét, nehéz
és nedves szomorúsággá válnak mind.
Van valahol valaki, aki
értem forró könnyeket sír?

/Komáromi János/

2009. nov. 2.


HAJNAL ANNA: AKARLAK, SZERETLEK


Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell-
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

Hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!

Együtt- vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fény varázs.