2010. okt. 31.


Juhász Gyula: Emlék

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.

Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.

Egy nyári éj volt és egy nyári csók.
Édes valóság és boldog titok.

Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
Már ballagok a temető úton.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!

Juhász Gyula


Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit bolond fájón sejt a lelkem,
Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom-e Kincset mély titokban.
Szent e titok s e némaság szent.
A sírban mondok rá áment.
De szemeimben ott lobogsz majd,
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt,
A vérem lángra Tőled lobban,
S virágot nyitsz haló poromban.
Magányos és fekete rózsát
És nélküled nem lesz mennyország

Washington Irving idézetek



"Egy kedves szív a boldogság szökőkútja."
***
"A könnyekben szentség lakozik. Nem a gyengeséget jelzik, hanem az erőt. Választékosabban beszélnek, mint tízezer nyelv. Ők a túláradó fájdalom, a mély bűnbánat és a kimondhatatlan szerelem hírnökei."

Molnár Ferenc idézet


"Minden kis viaszgyertya megtanít arra, hogy egy kis melegért, fényért érdemes tövig égni, mert a kis dolgok fénye az, ami bevilágítja életünket."

Hervay Gizella: Két vers
I
Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Gyurkovics Tibor:Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.

Csukás István: Ülj ide mellém


Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Bertalan Gyula:Érintés


Magadba fontál,
köréd telepszem,
rád rakódom, mint
korom rakódik
ház fehér falára,
hozzád csitulva
sejtjeim rádsimulnak,
kívánnak lüktetni
régenvolt csodára.
Átgondolni múltunk
látod alkalmatlan,
testeden vibrál
a megtépázott csend,
egyszerre lebegünk
megálmodott égen,
együtt zuhanunk
még ha fáj is, odalent.
Fonj hát magadba
örökké kedves,
szemed meséljen
tisztát, igazat,
már csak elvétve
értem a szavakat.
Érezz hűs patakot
ha érint az ujjam,
lágy madárdalt,
csobogó esőt, Én hagylak,
érezz tomboló vihart
vagy jajgató fákat,
süvítő szelet is ha kell,
Nekem, és ha
jó Magadnak.

Barnaky Miklós:Esti levélzárás

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
még egyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!

Rakovszky Zsuzsa - Szavak nélkül


Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...

Szabó Lőrinc: Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

2010. okt. 24.


Arany-Tóth Katalin : Itt élsz bennem


Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát…

Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk fényesen

„Az álom valami, amire igazán vágysz, ami igazán fontos neked. Az álom valami, amit elképzeltél, és amiről nem szabad lemondanod. Mindegy, hogy nem érti senki, mindegy, hogy mit gondolnak róla. Ez a Te álmod, és mindet meg kell tenned érte, hogy valóra váltsd!
Mindent. Nem szabad, hogy érdekeljen, mit gondolnak róla az emberek, nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid. Ha a szíved szólít, követned kell szavát.”



Magányosan


"Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly."

„A szívembe másnak ne légyen helye,
ne említsetek senkit őkívüle.
Szerelmére vágyom, nem is látva bár,
szerelmem fölébredt a hírére már.
Nem arcát, haját - őt magát kedvelem,
erényétől ébredt e szív-érzelem.”

2010. okt. 23.


Tóth Árpád : Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

„Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét, Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.
Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.”

Richard Bach : Nem tudom...

Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?

Kovács Erika :és...

Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában

2010. okt. 17.


Bella István - És szólt a Szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt
- Ha már csak fény leszek.
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek.
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hegy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér a táj, csupán a parton,
a víz színén fehérlőn nem maradt nyom.

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhekKözépre igazítás
nem növelik, csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét színednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.

Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.

Baranyi Ferenc: Festői kérdések

Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett
hirtelen,
kopog a jég
a szívemen,
amit kimondok:
magam se vallom,
amit dalolnék:
magam se hallom,
áttetszők lettünk -
üveg a vízben,
fakult vagy úgy is,
nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Titkok tarkasága hol van a szemedből?

Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

B. Radó Lili - Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Középre igazítás

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.


Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

2010. okt. 16.


ametist - Mondd a tűznek

Mondd a tűznek, hogy ne égjen
áradatnak, hogy kitérjen
mondd a lángnak, hogy kihunyjon
mondd viharnak, hogy csituljon
mondd a fagynak, mondd a szélnek
ne hozzon havat a télnek
mondd a Napnak: ne ragyogjon
lázas elmém megnyugodjon
vándor lelkem ne keressen
mondd, hogy szívem
ne szeressen…

Ametist : Te és én

... minden hazugság
csak az nem, hogy szeretlek
hogy sugarát őrzöm két szemednek
minden igaz, csak az nem, hogy feledlek
hogy nem gondolok rád, hogy eltemetlek
minden játék, csak szerelmem nem az -
az én szívem mindig ugyanaz - minden
változik, csak lelkem változatlan és
bennem élő képed mozdulatlan
s ha egyszer minden-minden
elveszett, én akkor is
mindig itt leszek
NEKED!

Ha szeretsz, ölelj magadhoz,
és vigyél - ne langyos szellő,
forgószél legyél - ne töprengj,
ne habozz, az élettel ne alkudozz,
s akár sötétségbe a fény, úgy hullj belém...
két szikra csapjon össze, mint a
kard - hozz esőt, zivatart, s
lángot, mely égig ér - ha szeretsz
halálom legyél...
hadd szülessek újjá veled,
szerelmed - tüzes bélyeged - égesd belém,
legyünk mi árnyék és a fény:
a világosság két fele,
egymást kioltó végzete,
új vágy és új remény -

ha szeretsz...

(ametist)

Forrás: Poet.hu

Akasa - Álmodom

Sarkig tárom az ablakom,
talán ma jössz pilleszárnyakon.
Szemem se rebben
most jó nagyon,
ahogy csendben megülsz a vállamon.

... S dúdolom halkan mi fájt nagyon,
és könnyem remeg a szárnyadon.
S vigyázok meg ne sértselek,
mikor a karomba veszlek
mert féltelek.

Mert kóbor szél jön, és az Istenek,
elviszik egyetlen Kincsemet.

De sarkig tárom az ablakom,
talán ma jösz pilleszárnyakon.
Szemem se rebben,
most jó nagyon.
S most nem fáj az sem,
hogy csak álmodom.

Akasa - Fényképedre

Álarcban jöttem hozzád,
hogy ne lásd meg arcomat.
Tudod, nekem már,
csalódnom nem szabad.
Szád a számon!
Ünnep, hogy vagy!
Ünnep a pillanat!
Látod elárul mégis,
minden mozdulat.
S ha rám adja ruháját
majd az örök Alkony.
Varjak követik kihűlt lépteimet.
Vajon lesz e még erőm eldadogni?
/én szemmel követtelek…/
Vajon lesz e még időm bevallani?

hogy mindig szerettelek

2010. okt. 14.


Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem, s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túl sok és túl kevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illatzene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem egyén, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Hacsó Erzsébet: Maradj!

Megállj! Türelem!
Valamit mondani akarok:
Igen, azt akarom elmondani,
hogy a szívem piros a véremtől,
mindig piros.
Várj! ne siess!
már tudom, már kimondom,
hogy te mindig sietsz.
És nekem veled kell sietnem,
és mégis lemaradok és egyhelyben állva vénülök.
Igen, ezt, ezt akartam neked megmondani,
és azt, hogy te és én...
hogy nekem valami nagyon fáj.
Jaj, hát nem akarod megérteni!
Nem érted! azt akarom mondani,
hogy tudom, hogy van,
hogy,... hogy szép, hogy nagyon kívánom
és magamnak akarom.
Ne menj tovább, - már igazán tudom, mit akarok.
Azt akarom, hogy ne menj tovább,
hogy soha se menj tovább!
Hallod? Ne rohanj,
ne tépd a fényt, a meleget rólam.
Maradj!
Akarom, hogy maradj
s legyen örökre az enyém, amit akarok.

Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.

Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.

Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.

(Ford.:Lengyel Ferenc)

Őri István: Valahol...

Várlak, ha jössz
várlak, ha nem
vártalak tegnap
várlak ma
várlak holnap
várlak örökkön örökké
várlak erényben
várlak a bűnben
várlak, 'milyen vagy
hűtlen-hűségben
várlak a Mennyben
várlak a pokolban
hogy együtt énekeljünk
az angyalokkal
vagy üvöltsünk a kíntól
mert örökké égünk - Együtt...
várlak, hogy várjuk
a feloldozás üzenetét - Veled...

Várlak... és nem jössz
szólítalak... és nem felelsz
kereslek... és nem talállak
önmagam sötétje fedi el a tájat -
várlak...

várlak...

várlak...

Elnyel a múlt
szaggat a jövő
a jelen elröppent
Nélküled semmi nincs -
nehéz várni...
de kell!
ha nincs is remény,
akkor is
várni kell!
Rád

mert hátha egyszer feltűnsz
az úton, ahol én is megyek
hátha szembe jössz velem
hátha felismerjük egymást
hátha Te is rám vártál
mint én Rád
hátha megállunk
egymással szemben
és azt mondjuk:
"Itt vagyok!"
hátha megfogjuk egymás kezét
és elindulunk egy másik úton
egyfelé, együtt
hátha megérkezünk valahová
és azt mondjuk:
"Hazaértünk. Menjünk be,
ez a mi otthonunk."
s hátha ott boldogok leszünk
örökkön örökké
mint a mesékben
mint az imákban
mint az elsuttogott vágyakban
mint a gyötrelem sikolyaiban
mint - az életben

Várlak...

gyere...

próbáljuk meg újra
hátha...

Bartalis János: Fehér rózsatő virága

Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől ázott,
óh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, mint a hold,
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
ajakam hamuszín és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarándokol a rózsa is.
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.

2010. okt. 10.


Lesznai Anna: Őszi szavak

Mert nem vagy nálam: ajkamon
Súlyosan érnek csókjaim,
Sok ágon feledett gyümölcs
Magánossá piroslott kertben.

Mert nem ölelsz meg: két karom
Belefojtom száz semmiségbe
Mint télen fázó rózsatőt
Fáradt lombok mélyébe rejtnek.

Mert elhagytál: a perceket
Álmatagon ejteni a földre...
Sárgult tenyérnyi levelét
Juharfánk így hullajtja halkan.

2010. okt. 4.


Szender Béla: Csak most érzem annak súlyát

Csak most érzem annak a súlyát,
Csak most érzem annak a búját
Bús nagy titoknak, hogy szeretlek...
Ha megpengetem szívem fekete húrját
Elválásunk bús melódiáját búgják
Még mindég itt hordom az arcod benn,
Még mindég Te vagy nekem minden
Csak nekem üres, rideg az utca, ahol laktál...
Csak nekem üres rideg a szívem, mert hajdan benn laktál.

Lithvay Viktória: Keserű életem...

Keserű életem sötét éjjelében
Tündöklő csillagom
Csupán te vagy nékem.
S ha ez egy csillagom
Letűnik az égről,
Oh, akkor életem
Végképp elsötétül!

Bálintffy Etelka: Kedvesemnek

Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! - sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt` oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,
Mely a világot gyújtogatni jár,
Megbámulnám talán e fényözönt,
De annyi fénnyel nem borítna el,
Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,
Mely lábaimhoz porba hullana;
Büszkévé tenne tán az uralom,
De oly boldoggá soha - sohasem,
Minővé tettél, édes angyalom!

Lányi Sarolta

És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás öröm, remény nekem.
De nem tudod és én sem tudhatom,
Hogy baktató, fakó évek során
Nem unom-é meg majd várásodat?
Nem zúzom-é be gyilkos unalomból
Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?
S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból
Nem tépem-é ki szálankint hajam,
Reménytelen dühvel a szélbe szórva
Foszlányait a brokátlobogónak?

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

2010. okt. 3.


Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy


Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyűlnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.

M.W.J. Keuls: Magamban fekszem

Magamban fekszem, várom, hogy te jössz,
Tudva, hogy már nem jöhetsz soha;
Mily furcsa türelem. Mindent legyőz,
Lomha víz követ, gondolatok sora.

Morzsolom, várva, éjjelem, napom.
Vak bűntudat egy élten át;
Bár nem tudom, de mégsem firtatom:
Milyen erő rak ily türelmet ránk.

Ha forró szűk úton visz a menet
Vihar után, mit csúszós vágy hozott,
Ha vársz; mi célja, értelme lehet?

De míg cellában rab remény kopog
Alagút végén napvilág motoz
Meglelem majd a fényes, hűs helyest.

(Ford.: Tóth Z.László)

Zimonyi Zita

Csak a kezed súgott reményt


Szemed száz hideg csillaga hullt rám,


s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…

Zelk Zoltán :Sirály (részlet)

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.

Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már

Wass Albert: Egy nap Tenélküled

Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcomba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pironkodást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt!