2010. dec. 30.


Sziklai Frigyes

Jogom van hallgatni...

Jogom van hallgatni,
üres mondatok,
kedves mosollyal
hibáim sorolod.

Jogom van beszélni,
de a szó elfogyott,
szándékom nem érted,
s tán nem is akarod.

Jogom van kérdezni,
a válasz ugyanaz,
számtalan indokkal
ellenem szavaz.

Jogom van rád nézni,
szemed rám nem ragyog,
rebbenő árnyék,
a fény megkopott.

Jogom van érezni
csábító illatod,
ölelő árnyékkal szült
parázna gondolatok.

Jogom van megfogni,
ottfelejtett kezed,
mozdulatlan szó:
Most már engedjelek.

Jogom van elmenni,
de nem akarok,
remegő szám
szerelmet gagyog…

Sziklai Frigyes

A szoba

Üres szoba
a szerelem szívemben,
visszhangos falai
konganak rémesen.

A szobában rádió,
játszik egy dallamot,
a hiányod az,
ami ott űrt hagyott.

Tekerem a gombot,
keresem az adót,
hogy megtaláljam a zenét,
kicsaljam belőled a szót.

A dallam, mi most szól
disszonáns Veled,
s félek az ének
örökre elveszett.

De a szobát értsd meg,
be nem zárhatom,
minden új dal
a remény arcomon.

Sziklai Frigyes

Hajnali fény

Hajnali fény gyenge még,
álmot űz és felderít,
lábaidhoz szőnyeget terít.
Puha köntös,
finom szövet,
simogatva Téged szeret.
Szemedbe néz,
Rád mosolyog,
a szíveddel együtt dobog.
Eljátszik arcodon,
megtalálja ajkadat,
s vele suttog szavakat.

Hajnali fény, ha megfogod,
széppé teszi a napod.
Elkísér, vigyáz Rád,
mosolyra húzza a szád.
Ma reggel én küldöm Neked,
s ha majd este látom szemed,
hogy csillog benne még a fény,
tükrében megfürdöm én.

2010. dec. 29.


Sziklai Frigyes

Árnyképek

Falakon árnyat vet a láng,
lelkemben kavarog a szó,
az érzés tüze elnyel falánk,
sebeket ejt a való.

Az árnykép csak másolat,
nem maga a tűz,
játékos rajzolat,
a szerelemből csúfot űz.

Mert a láng éget, s ha ez fáj,
érzem szívedet,
elhamvaszt a vágy,
hajszol az őrület.

Pattog a tűz,
füstölve fojtogat,
szerelmet űz,
ha nem szítom lángodat.

Felkoncol a szó,
mit nem mondok el Neked,
az érzés biztató,
ha a sebeken osztozom veled.

Sajnálom ha fáj,
de nem elég a másolat.
égni muszáj,
hogy elűzzük az árnyakat.

Sziklai Frigyes
Mit ér a szó

Mit ér a szó,
ha látom, hogy nem vagy ott?
Mit ér a szó,
ha az érzelem már halott?

Mit ér a szó,
ha csalódott mosolyod?
Mit ér a szó,
ha feledtem indokot?

Mit ér a szó,
ha elvetél nyelvemen?
Mit ér a szó,
ha nem számít intelem?

Mit ér a szó,
ha nincsen mi lázba hoz?
Mit ér a szó,
ha tudom, kárt okoz?

Mit ér a szó,
ha lefogja kezemet?
Mit ér a szó,
ha válaszod eltemet?

Mit ér a szó,
ha nem csökken távolság?
Mit ér a szó,
ha oka a bosszúság?

Mit ér a szó,
ha elhangzik minden nap?
Mit ér a szó,
ha visszhangja arcul csap?

Mit ér a szó,
ha bánatos, szomorú?
Mit ér a szó,
ha a válasz, háború?

Mit kér a szó?
Téged, gondold újra át.
Mit fél a szó?
Füled nem hallja szívem jajszavát.

2010. dec. 27.


Sziklai Frigyes
Tükör

Esőcseppek dobolnak fénytelen arcomon,
Üres szavak konganak szívemben, hallgatom.
Záporoznak érvek, számuk végtelen,
De füled süket, csupasz lelkem védtelen.

Nem látom szándékod, szavad nem értem,
Nem beszédet várok, szerelmedet kérem.
Jó lenne néha a vihart tükörben látni,
S nem közönyös szíved kegyére várni.

Ne is tagadd kedves, semmit sem érzel,
Hisz szerelmem tombol szüntelen hévvel.
S szavaid mégis szenvtelen, hidegek,
Előre hozzák a kegyetlen végzetet.

Ha te is látnád azt, amit én látok,
Az érzés áldás lenne, nem borús átok.
Nem kérek többet, légy nyitott, szabad,
Engedd, hogy elérjenek téged a szavak.

Sziklai Frigyes
Soha

Nem, soha többé. - Mondtad. - Nem látok rá esélyt.
Szíved kemény volt, s én féltem a veszélyt.
Akkor, még én sem láttam kiutat, enyhülést,
Nem hitte szívem, hogy bírja az ütést.

Azt mondtad. - Bűnöd nem nagyobb,
Mint szerelmünk lángját kialudni hagyod.
Bensőmbe néztem, s hittem szavad,
Láttam a távolságot, láttam a falat.

De szívem újraéledt, s én nem vagyok kevély,
Nem várom azt, rögvest pároddá tegyél.
Azt remélem csak teljes életemmel,
Hogy szíved újra dobban, telve szerelemmel.

Türelmes vagyok, már megjártam a poklot,
Szívemet marcangolta, mint ordas a koncot.
Kicsinység. - Mondom, s csak abban bízhatom,
Szerelmes szívedet újra láthatom.

Kérlek hát kedvesem ne legyél végletes,
Ne mondd nekem, döntésed végleges.
Bízd csak rá magad szíved hű szavára,
S majd én súgok neki, tán hallgat egy barátra.


Sziklai Frigyes
Szó

A szó, szerelem sután hangzott számból,
Megkopott az íze, elmaradt a mámor.
A változás lassú volt, észrevétlen,
S most úgy érezzük, egyikünk sem vétlen.

Mekkora láng kell, mi újra elvarázsol?
Mennyi szó, mi nem hangzott még máskor?
Hogyan mondjam ezerszer újra és újra?
S várjam válaszod, hamvaimba hullva.

Parányi szó csak, mi mindent megváltoztat,
Mennyekbe juttat, s pokolra kárhoztat.
Kicsinyke szó, de túl nagy az álom,
Hogy remegõ testedet karjaimba zárom?

Ne félj kedves, nem mondom ki másszor,
A szót úgy, hogy el nem varázsol.
Nem fogom hiába kimondani sosem,
Szerelmünk ezután oldhatatlan legyen.

Komáromi János
bejössz majd

bejössz majd,
mint szél jön
a nyitva hagyott ablakon

amikor az est már átoson
az aludni készülő
álmos városon

lágy érintésed
cirógatja arcomat
de alakod riadva elrohan

az érkező, édes-fogú éjszaka
fülledt, buján-vad,
nyirkos árnyai elől

átölel és megöl
a magára hagyott
naponta megalázott vágy

nem suhog már a szárny
ürességemben
angyal sem jár

2010. dec. 25.


TAYGETA

Gondolsz-e rám?

Gondolsz-e rám?
Ha ajkadra csókot hint a
a nesztelen suhanó alkony,
ha a szavak kertjében
vöröslő rózsa illatával telve,
a fényárban tündöklő balkon.

Gondolsz-e rám?
Ha a semmibe szédülve,
a vágyaktól parázsló
álmok elcsitulnak,
pillantásodban fürödve
némán karol át a csend,
elhalkulnak a szavak,
s a várva várt boldog perceink
összeomlanak.

Gondolsz-e rám?
Ha hálót sző az érzelem,
s takaród, mint selymes lepel,
elrejti mi fáj,
vágyak szomjúságát oltva,
remegő sóhajjal ébred a hajnal,
mert melletted nem engem talál.

Gondolsz-e rám?
Ha megszólít a tompa félhomály,
a valóság rideg ködén átlépve,
könnyeiddel küszködve,
felém sodor a pillanat
mámoros örvénye.

Gondolsz-e rám?
Ha párnámon kócosan,
zokogva, vigaszt keresve,
szívem veled nyugodni tér,
hol a szertefoszló boldogság
csak kósza képzelet,
mely a csendes éjben
csillagodról mesél.

Gondolsz-e rám?
Ha a reményteli holnap szirmait kibontva
melengeti szíved,
ha a mindenség öblében lágyan ringva,
az élet díszes ruháját leveti,
titkait kitárja,
s lelked örök társát megtalálja.

Mondd... gondolsz-e rám?

TAYGETA
Csak Szeress!

Csillagport hint a vágy
a meztelen holdfényben,
hol nesztelen fürdik lelkem
ölelésed mélységes,
marasztaló medrében.
Az álmok ösvényén
ábrándok kergetőznek,
édes pillanata
milliónyi boldog percnek.

A végtelen oltárán,
mint lágy remegés,
könnyű lebegés,
megannyi dallam,
ringass el,
kezem simítja arcod,
kövesd lépteim nyomát,
engedd, hadd érintsem
lelked tiszta bársonyát.

Mindenem tiéd,
segítő kezem ajtaja kitárva,
ülj mellém szeretet,
csendedben érzem
a boldogság langyos leheletét,
szerelmes sóhajok hintik
be a tündöklő éjszaka
csillagtengerét.

S, ha az ébredő hajnal
szeme ránk kacsint
az éj fátylát ledobva,
mártózz szavaimba,
hűs forrásként ontom rád,
e szépséges érzés
kristálytiszta cseppjeit.

El ne engedj, el ne tévedj,
csak szeress,
ne mondj le rólam,
szívem mélye féltett otthonom,
szomjas szerelmedre válaszul
neked adom.
Részem vagy már,
bennem élsz örökre,
hisz általad vagyok
s z e r e t v e.

Jégtánc


A tél hideg szívében vacog az éj,
köddé válik minden remény...
Magányos lelkem reszket a szélben,
az üvöltő hóvihar véres lelkében.
Haldokló táncot járnak a fák,
és szenvedő szívem Téged lát...
Csitul a vihar, nyugszik a szél,
felcsillan az éji remény.
Hűvös szellő simítja meg arcomat,
már itt vagy, én kinyújtom karomat,
te átölelsz újra, mint egyszer rég,
karodba zársz, bár véget ért.
S én, mint fáradt vándor, kinek lelke éhezik,
kinek gyenge szíve szomorúan könnyezik,
testedhez simulok remegő lélekkel,
arcomon patakzó, zokogó könnyekkel.
Ölelésed melegében felolvad minden dacom,
s minden ellened küzdő akaratom!
Újra érzem bőröd puhaságát,
látom tekinteted igéző varázsát...
Mosolyod rám nevet, s én elveszek,
riadt gyermekként reszketek.
Felettünk hó paplan uralja az eget,
a napsugár nem töri át a felleget.
Hull a hó, mint november szerelmén,
mikor egymásba szerettünk, te és én.
Csillogó jég simul a föld talpához,
mint fénysugár, befagyott tó meztelen lábához,
s mi egymás ölelésében fuldokolva reszketünk,
a búcsú percének közelétől szenvedünk!
Ajkad szomjas vággyal rám borul,
s lelkem felbolydult tengerén vihar dúl...
Fellobban szunnyadó szerelmem tüze,
csókollak én is kétségbeesetten, reszketve.
Nem akarlak elhagyni, de mennem kell!
s ha visszanézek is, felednem kell!
Ziháló csend öleli tűzben égő testünket,
a hideg szél sem oltja szenvedélyünket,
még egy utolsó táncot ad november,
most még a tiéd sebzett szerelmem!
Hó lelkében, téli éj mélyében felcsendül egy dal,
mely, ha visszatér, újra felkavar.
Jég arcán siklunk, érezve, hogy fáj,
s tudva ezt sosem feledjük talán...
Az utolsó percet, az utolsó táncot,
az utolsó télbe fagyott lobogó lángot.
Egyetlen lépés csak, mely félre húz
s a fájó múlt magához húz!
Ezt tudod Te is, de vigyázol rám,
úgy, ahogy még sosem talán...
A dal véget ér, de még ölelsz,
aztán megjátszott mosollyal nevetsz.
Én szemedbe nézek utoljára,
reszkető fájdalomtól fázva,
s könnyeim tengerétől homályba fúlva
elképzelem, hogy visszatérsz egyszer újra.
Botladozva távolodom, tombol a fájdalom,
életem ajándékát el kellett hagynom!
Az egyetlen mosolyt, melytől elégtem,
végleg el kell felednem!
A lángot, mely szívemben ég lobogva
ki kell, hogy oltsa az idő, múlása!
Ezzel hagylak örökre magam mögött,
így szenvedek a múlt és jelen között.
Szívem megőriz magának minden percet,
mélyébe rejti az első szerelmet,
melynek varázsa sosem térhet vissza,
de emlékének lángja lelkemet zárja,
mint őrző angyal, védi a régi sebeket,
nem engedi feltörni a könnyeket.
Mert tudja, csak így van még esély,
hogy a fájdalom harcát túlélem én.
Továbbmegyek, de emlékezem a vágyra,
s a feledhetetlen, utolsó jégtáncra,
mikor minden fal a porba omlott,
s csak tiszta szerelmünk ragyogott...
Mi örökké ég bennem, az a búcsú lángja,
az utolsó jégtánc télben égő varázsa.
S mikor novemberben énekel az éji láz,
mindent visszaad nekem az a Jégtánc...

2010. dec. 23.


Jagos István Róbert: Óvatosan

Altass el, kérlek.
Vigyél távoli álmokba.
Ne lássam a mára sütött nap sugarát.
Ölelj át, kérlek,
S hagyj pihennem,
Ahogy Isten hagyja haldokló angyalát.
Fektess puha felhők közé,
Öled szerető fészkébe,
Fonj örök álmot szemem köré,
S tegyél le
(óvatosan)
A világ szélére.

Larren Dorr : Lennék...

Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod

Hegedűs Tibor
Túl messze vagy

Minden egyes nap ugyan azt az utcát járom.
Még a múltat egyszer majd le nem zárom.
Sötét ég alatt erős fény fakad,
Megvakít talán, majd a mélybe elragad.

Akkor érzem majd, hogy tényleg messze vagy.
Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy.
Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan,
Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy!

Melléd bújnék én, de tudom nem lehet,
Bármit érzek most, összetörnék bármennyi szívet.
Csak, hogy saját szenvedésem enyhítve legyen,
Mert te összetörtél már ezernyi helyen.

De mégis, veled az élet annyira más volt.
Melletted, mint nappal a nap, úgy éjjel, olyan volt a hold.
Kitörölted sokszor könnyes szememből a port,
S nem hittem, hogy egyszer elmész; a múlt már csak ilyen volt.

Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el.
Itt hagytál magamba egyedül bezárva, hogy ezt egyedül fogjam fel.
Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem,
Nem sokat ér már, hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem.

Csak mondd, hogy miért könnyes a szemem?
Miért mutat mindig az ég felé kezem?
Ha választ kapok megértem, de fáj,
Ha szemembe nem ment semmi por, de mégis könnyben áll.

Érzem most, hogy tényleg messze vagy.
Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy.
Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan,
Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy!

Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el.
Itt hagytál magamba egyedül bezárva, hogy ezt egyedül fogjam fel.
Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem,
Nem sokat ér már, hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem.

Mint i-ről a pont,
kenyérből a kovász,
néma vonatból a kerékzakatolás,
mint éjből a hold,
hajnalból a pára,
kiszáradt meder zúgó folyamárja,
mint napból a fény,
bánatból a sóhaj,
ima a templomból,
kérésből az óhaj,
mint szívből a vér,
virágról a szirom,
férfi karjából a mindent bíró izom,
mint rétről a fű,
testemből a lélek,
termő anyaméhből sarjadó új élet,
mint könyvből a szó,
tavaszból az illat,
csendes éjszakán az égboltról a csillag,
mint tűzből a hő,
jégcsapból a hideg -
minek sorolom,
hisz senki nem érti meg,
hogy mint testem része,
vagy mint lélegzetem,
úgy hiányzol,
igen úgy hiányzol nékem!

Sáfrány Norbert
Csendélet

Keresem önmagam,
kereslek benne téged,
s némuló hangorkánba
fullad a csendélet.

Ostoba szánalom,
melyet magam iránt érzek,
mikor a tegnapot bámulom
szív mélyéből vérzek.

Vörös patak borítja
a földet nyomdokomban,
kezem kezed szorítja,
minden gondolatomban.

Lángoló hóvihar,
parázsba hűl szívem,
felperzselt jégital
égeti a nyelvem.

Ostobák a vágyaim,
az kell ami enyém,
de szilánkosak szárnyaim,
halványló a remény.

Nem szállhatok Tehozzád,
túl hosszú az út.
A csillogó Holdvilág,
nekem már csak múlt.

Nyitott szemmel álmodom,
hunyni kész a lélek,
vágyőrlő szélmalom,
így teljes a csendélet.

Metzger Zsuzsanna
Te vagy

Te vagy a valóság,
És te vagy az álom,
Egyszerre vagy születésem,
És lassú pusztulásom.
Olykor lángoló tűz,
Néha fagyasztó hideg,
Egyszer veled vagyok,
Egyszer meg nélküled.

Te vagy ki látni hagy,
S te vagy ki elvakít,
Te vagy ki velem van,
S te vagy ki eltaszít.
Olykor kedves vagy,
Néha pedig rideg,
Mindig veled vagyok,
S mindig nélküled.

2010. dec. 17.


Koródi Sándor: Szükség

Szükségem van Rád, hogy legyőzzem
a félelmeimet,
S béklyóikat lerázva, végre újra
szabad legyek.
Szükségem van Rád, hogy az lehessek,
aki vagyok,
S hazatérve Önmagamhoz, adhassam azt,
mit akarok.
Szükségem van Rád, hogy felemelj
erővel, hittel,
Hogy megküzdjek végre magammal, s újabb
próbatételeimmel.
Szükségem van Rád, hogy újra
higgyek, érezzek,
Szükségem van Rád, hogy Létezz,
mert nagyon szeretlek!