Van a szeretet. Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta - nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére.

"Elengedni valaki nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj."

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból. Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és vártam az ölelést, hogy ne féljek. Nevettem, ha jó kedvem volt,s akkor is, mikor már nem bírtam tovább. Szereztem örök barátokat, és tartottak örök barátnak. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam viszont szeretni. Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt, hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak! Sírtam zenehallgatás, vagy a fényképalbum lapozgatása közben. Felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját. Néha aztán elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek. Sokszor éreztem, meghalok a vágytól és féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra, volt, hogy a végén el is vesztettem. De túléltem! És még most is élek! Az életet nem csak túlélem. És Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd. Hanem élj! Ne csak egy órát, napot, percet, pár évet, hanem millió emléket, mely visszatart, összeköt, felvidít, vagy elszomorít. Álmodni kell, egy szebb világot, hinni, hogy bármi valóra válhat. Hisz a harcba elszántan kell menni, Az életet szenvedélyesen átölelni, Emelt fővel veszteni és merészen győzni, Mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon

"Belepréselődött a szívembe a fájdalom, ami feszíti szét a bordámat, szabadságot kiáltva. De hagyom szenvedni önző módon, mert ha ő is elhagy, lelkem közömbösen vonszolja majd magát testem mellett, és hiába mutatom majd neki, kit oly nagyon szeretek, kacagva fordítja majd el fejét, hogy ugyan még mit képzelek. Ellökhetném magamtól, megszabadulva megannyi fájdalomtól, de félek a kérdéstől: tényleg forduljak el mindentől? És ha meg is teszem, elmúlik a félelem, hogy nem teszi majd ő is ugyanezt velem? És ha igen mért fájna az nekem? A célt már így is elértem, még sincs érdem. A lelkem továbbra is ül szívem peremén, vidáman lóbálva lábát, rugdosva vele fájdalomnak nevezett képem."

Vágy, vágy... de mit ér, ha a szív csak eped, csak eped,
s elfutnak az évek, a leggyönyörűbbek!
Szeretni - de kit? Kis időre szeretni mit ér?
Örökre pedig lehetetlen...mert viszont nem szeret ,
ennél nagyobb fájdalom nem lehet..

"Ősz van és peregnek a sárgult levelek,
Meghalt a földön az emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,
Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél."

Még mindig mosolyog rám. Még mindig beszélünk. Még mindig szeretem. Tudom, hogy ő is tudja és én is tudom, hogy ő nem akar úgy engem, mint én őt. Amikor rámosolygok, egy világ dől össze bennem, mert nem lehetek mellette, nem lehetek a szívében… csak a gondolatai halvány fényében.......

„Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád, de megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Halálugrottam és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem.”

A tegnapi bánat célt is adott,
bár szívembe mart, de élni hagyott.
Jöhetnek százszám szélviharok,
én ezen a földön nem félni vagyok.

Hervay Gizella
Két vers

Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat

Baranyi Ferenc
Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.

Szeress

Annyi év után újra látom, hogy
Valami nincs rendben veled,
Nem vagy a régi, nem vagy aki voltál
Érzem nem vagyok fontos neked.

Hát szeress, ne kérdezz semmit
Azt akarom, hogy ez így legyen
Erezd, nem változott semmit
Szoríts magadhoz, annyira jó veled.

Tőlem ne kérdezz semmit
Csak szeress mindig úgy ahogy én akarom
Gyere add hát a kezed, szoríts magadhoz
Ez nagyszerű alkalom,
Most már te vagy a kincsem, más lovag nincsen
Senkit így nem szeretek
Tőlem ne kérdezz semmit csak szeress mindig
Szeress, csak te vagy nekem!


Ezer éve már, hogy a szívem
Elraboltad egy éjszakán
Azt mondtad végleg a tiéd lett minden
Szeretni fogsz egy életen át.

Soha ne múljon el

Századszor kérdezem újra és újra, mert mindig jó veled
Ahogy a válasz most rád találna , a szívedből felel.
Érted még sír az a pillanat, túl könnyen búcsúztál
Igaz a szó , ami visszatart, úgy rohannék hozzád!


Titkolni nem akarom, õ nagyon kell
Szívemből szeretem õt, soha nem rejtem el
Egy kicsit vad a világ, amikor átölel
Legyen hosszú az éj , soha ne múljon el!
Titkolni nem akarom, mert nagyon kell
Itt vagy és csak az enyém, soha nem rejtem el
Vár rám egy csodavilág, amikor átölel
Legyen hosszú az éj, soha ne múljon el!

Melletted lennék újra és újra, ha végre elhiszed
Szívembe zártam minden percet, el nem engedem.
Hidd el , hogy néha csak annyi kell, minden álmon túl
Érezzem azt, hogy vagy nekem, és az álmunk el nem múlt.

Ábrányi Kornél: Felejtés

Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.

Azóta csak felejtelek!
Futok a helyről is, hol sejtelek!
Szívem egy gondolatban kéjeleg,
Hogy téged elfelejtselek.

Minden nap annyi esemény!
És érdeket bár egyben sem lelek -
Szívem mindenhez hozzá fűzöm én,
Csakhogy téged felejtselek.

Mást kicserél az utazás,
Lelkét egy új világgal tölti meg:
Én bennem nem marad abból se más,
Csak: hogy téged felejtselek.

S a vad, szilaj kedv, ha kicsap,
Vagy bús magány, álmatlan éjjelek,
Nekem mind egyet tudnak súgni csak:
Hogy téged elfelejtselek.

Egymást szeretnünk nem szabad!
Váljunk el és feledjünk: ég veled! -
Lásd, most is mily hűn fogadom szavad;
Hisz mindig csak - felejtelek!

S meg nem szűnök feledni téged,
Amíg csak élek, esküszöm neked!
Egyszer csak én is kihűlök, kiégek -
S talán a sírban elfelejtelek!

Lermontov, Mihail: Most a szív...

Most a szív nyugodni vágyik,
Szenvedélye ellobog,
Mert belátja, hogy a másik
Szív érette nem dobog;
Ám ha fojtott izgalomban
Még remegne, az se baj:
A víz sem csitul le nyomban,
Bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
Észre sem vetted vajon,
Bár szemed láttára pergett
Forró könnyeim arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
Önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
Újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
Szenvedésed rejteni,
Mert szerettelek, szerettél
S nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
Nézd a parton azt a két
Sziklát, mely hajdanta egy volt
S állta a vihar dühét;

Látod, a két tört vonal hogy
Összeillik? Van, amit
A természet egynek alkot,
És a sors kettészakít.

(Ford.: Kálnoky László)

Volt olyan, akit akartam,
S volt olyan, akinek hazudtam,
S lesz még olyan, akivel újra teszem!
Volt olyan, aki megkapott,......
S volt olyan, aki elhagyott,
S lesz még olyan, akitől elviselem.
Volt olyan, aki rám talált,
S volt olyan, aki csak megkívánt,
S lesz még olyan, akit csak én akarok.
Volt olyan, aki felkavart,
S volt olyan, aki elzavart,
S lesz még olyan,akinél ott maradok...

Hittem a mesékben mikor kislány voltam.
S mindig a szőke hercegre vártam.
Rózsaszínnek láttam a kék eget.
Játéknak fogtam fel az életet.
Nem éreztem fájdalmat a lelkemben.
Nem tépkedtek sebeket a szívemben.
Akkor még nem tudtam hogy ilyen nehéz az élet.
Nem hittem volna hogy rossz dolgok váltják majd fel a szépet.
Nem fogtam fel hogy milyen érzés szeretni.
Sosem hittem hogy ennyit fogok szenvedni.
Kislányként igen,hittem a mesékben.
Ma meg kést forgatnak a szívemben.
Nem hittem volna hogy az emberek ridegek.
Hogy nincs bennük érzés,s belül hidegek.
A mesékben minden békés és csodás.
De a valóságban nincs más csak a háborúskodás.
Mesevilág amiben élni szeretnék.
Ahol vidáman fájdalom nélkül élhetnék.
De ez csak álom mi nem válik valóra.
S a valóságot nem cserélhetem le az álmomra.

Mikor csak csendben rajongasz valakiért
Megkérdezed magadtól, hogy vajon miért?!
Miért pont ő az, aki Neked kell,
Mert te is tudod, hogy elérhetetlen...

"Mindenkit elfelednek egyszer,
Örökké semmi se fáj.
A régit visszasírjuk,
De mással is kibírjuk,
Ha egyszer úgy muszáj.

Mindenki helyére már várnak,
Az élet soha meg nem áll.
Úgy megfakult a múltunk,
Csalódni megtanultunk.
Sokszor csúnyán becsapott a nyár."

Mi csak utasok vagyunk az élet vonatán,
gyönyörű tájakat látni a vonat ablakán!
S észre vesszük, élvezzük -e csodát?
Legtöbbször nem látjuk csak utazunk tovább...

Vannak ölelések,
amelyek megváltoztatják az ember életét.
Vannak ölelések,
melyek után nem lesz már semmi,
ami addig volt.
Vannak ölelések,
melyekről úgy hisszük az utolsó,
mégis az első pillanatává válnak valaminek.
Vannak ölelések,
melyekre mindennél,
mindennél jobban vágyunk,
mégis félünk tőlük, mert tudjuk,
utána semmi sem maradna többé ugyanaz.
S vannak ölelések,
melyek várt-váratlanul
az utolsók maradnak.