Bennem élsz

Bennem élsz,

ha csak a holnapra emlékezhetek,

ha csak képzeletben ölelhetlek meg,

mert a távolság elválaszt minket,

s csak az emlékedet hordozza a szívem,

Tudod még bennem élsz.

Bennem élsz,

ha láthatlak mosolyogni vagy sírni,

és tudod milyen valakit szeretni,

ha átölelhetlek,amikor szükséged van rá,

amikor szívedet ellepi a magány,

Tudod,most is bennem élsz.

Bennem élsz,

ha majd nem leszek,s te sem,

ha elválaszt a halál kedvesem,

a síron túl is a túlvilágban,

a pokolban vagy a mennyországban,

Majd akkor is bennem élsz.

Dallam neked

Csak szavakat írok neked,

és messziről küldök hozzád

életjeleket,

oly távolra nem röpíti a szél

néma gondolataimmal az

érintésemet...

Pedig

jó lenne puhán megsimítani

mindennapoktól törődött

kedves arcodat,

jó lenne, ha hallanád

lelkemből neked kottázott

őszinte dallamaimat

Legyen elég, ha rád sem nézek!

Érezned kell, mert én is érzem,

hogy melletted vagyok,

hogy itt vagyok,

hogy vagyok

neked....

Mond, könnycseppjeim hová tűnnek,

Ha szememből legördülnek?

Mondd, álmaim hová szállnak,

Ha kimondom, köddé válnak?

Mondd, szavaim hová lesznek,

dalaim a csendbe vesznek?

Könnyed ezernyi magot áztat a földben,

Álmaidból fák nőnek sziklás hegyvidéken.

Szavaid tarka virággá válnak,

Dalaiddal szellők fuvoláznak.

Könnyed nyomán virágba borul a rét,

Álmaid fája árnyékkal véd,

Szavaid színeket hoznak a szürke világba,

Dalaid enyhülést a fájó magányba!

Csillagok

Fentről, a felhőtlen tiszta égről ezer csillag ragyog rám,

Felém sugározza sok ezer év nyugalmát.

Kezdem megérteni mi az a "végtelen",

S ráébredek, milyen porszem-töredék az életem.

Évezredek, és emberek milliói közt egy semmi vagyok én,

Ki álproblémákkal, és gondokkal rontja el életét.

Évezredek során a mulandó emberek folyton változtak,

De a csillagok, és az emberi lélek, érzések maradtak.

Talán két ezer évvel ezelőtt egy ugyanilyen porszem, mint én,

Ugyanígy gyönyörködött a csillagok csodás fényén.

Neki már nyoma sincs, emlék sincsen róla semmi,

Pedig ő is élt, mint én, s szeretett, ma pedig már senki.

Az idő és a tér végtelenségében néhány percet élünk,

Hát ne rontsuk el azzal, hogy a jövőtől félünk!

ITT és MOST, élvezd a jelen pillanatot,

S válassz magadnak egy ragyogó csillagot!

S ha felnézel az égre, a csillagok ezrei között,

Keresd meg a tied, melytől szivedbe nyugalom költözött.

És a csillagod azt mondja: " Oly rövid a léted,

Keresd meg, találd meg, és használd ki, mi szépet nyújt az élet!"

Keresem azt, ..

Keresem azt, aki szerethet engem,

aki talán meglátja a jót bennem.

Valaki vár, hogy vigasztaljon,

magához húz, hogy marasztaljon.

Keresem azt, aki így elfogad,

aki talán végig mellettem marad.

Elviseli számtalan hibámat,

felvidít, ha marcangol a bánat.

Keresem azt, aki kiegészít,

aki minden akadályra felkészít.

Ha megtalálnám, megtartanám,

mindenkinél fontosabbnak tartanám.

Keresem azt, aki talán nincs,

pedig nekem ő lenne

a LEGDRÁGÁBB KINCS !!!

Nem adhatok mást,

Csak ami vagyok

Nincs semmim

Csak a lelkem,

De azt neked adom

Ha akarod, megtarthatod.

Nincs már rá szükségem,

Nélküled úgyis üres-

Csak a magány bolyong benne céltalan.

Az emlékeim akarod?

Vidd hát

Mind rólad szól

S nélküled létük csak szenvedés.

Ha rájuk nézek kihűlt testembe-

Izzó fáklyát döf a múlt.

Vagy a szívem akarod..?

Azt nem adhatom,

Mert már rég elloptad

Édes kis tolvajom

Álmomban,egy éjszakán,

Találkoztam a Bűnnel.

Különös mámorát

Élveztem az estének.

Álmomban összebújtam vele,

Ölelgettem, simogattam őt,

S sóhajtoztam keze

Minden érintésétől.

Álmomban hozzám hajolt,

S halkan súgta fülembe:

Bűn vagyok, de édes,

Élvezz engem, gyere..

Elbújok, hogy

megkereshess,

elmegyek, hogy

visszahívhass,

lánggal égnék,

hogy szerethess,

lezuhannék,

hogy elkaphass.

Elhallgatok,

hogy szólj hozzám,

s megszólalok:

találj reám!

Elég az az egy,

csak jöjjön közel

a lelkemig egészen,

hogy a kétség ne emésszen.

Egyetlen egy kell,

hogy tudjam az enyém,

s ne haldokoljon bennem a remény.

Az én cseppem mindig befogad,

miért nem érted a szavakat?

Ha az az egy hozzám nem ér,

az a sok semmit sem ér!

Az egyik percben minden jó és szép, máskor pedig legszívesebben minden elől elzárkóznék...
Az egyik percben megölelnék mindenkit, egy perccel később viszont nem akarok látni senkit...
Az egyik percben vigyorgok, a következő pillanatban mégis sírni akarok...
Az egyik percben imádom az életet, aztán egy gondolat is elég, hogy elmenjen az életkedvem...
Az egyik percben valamiről álmodok, de sajnos rá kell jönnöm, hogy ezek csak álmok.
Az egyik percben tele vagyok önbizalommal, de egy pillanat is elég, és nem tudom, mit kezdjek magammal...

"Tiszta lappal lehet csak újra kezdeni valamit, mert ahogy mulik az idő, már nem fontos, hogy mi, miért történt, a dolgok egyszerűen csak voltak, és kész. Egy idő után, már nem érdekes, hogy ki volt a hibás, nem elemezhetünk ki mindent százszor hogy " Ki miatt? Miért? Hogyan?" alakultak igy a dolgok. Tudod, kedvesem, néha érdemes egy pillanatra elfelejteni ezeket a kérdéseket, hisz rég elveszett a jelentőségük. Néha félre kell dobni a büszkeségünket, belátni, hogy mindketten hibásak voltunk és megtanulni kimondani: Köszönöm, hogy voltál, hogy vagy és leszel."
...

Az élet

Nem az a perc fontos melyért minden percben élsz,

Nem az a fontos, mit minden percben remélsz.

Az a fontos, hogy szeress élni,

s ha kell merj remélni.

Hiszen minden percet csak egyszer élsz meg,

minden csodát, minden szépet.

S ezek a dolgok, ha csak egy perc értelmet nyernek,

már volt értelme az életnek.

A lélek boldogsága

Ne bántsa lelkedet nagy remények vágya,

Mert nem a jólétben van a szívek boldogsága!

Örömöt adhat egy kunyhó is eleget,

Csak a szív legyen sorsával elégedett!

Kísérje léptedet az égi vezér keze,

Ne bántsa szívedet a búnak fellege.

S ha mégis utadba bánat gyöngye akad,

Tűrj,mert bánat után,örömvirág fakad

Mi a boldogság?

Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,

Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.

Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,

Figyelj a lelkednek rezdülésire.

A boldogság ott mélyen, tebenned van,

Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.

Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,

Ébredő fény, melytől más lesz a világ.

Boldogság, amikor másnak adni tudsz,

Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.

Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,

Megosztod, ha asztalodon van kenyér.

Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,

Letörlöd az érted hullott könnyeket.

Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,

Egy versben, egy dalban, ott a boldogság

A boldogságért néha szenvedni kell,

Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!

Engedned kell, hogy szívedet mossa át,

S kezedet megfogja egy igaz barát.

Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,

Szívedből lassan eltűnik a teher.

Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,

Kicsiny csoda, de ez már a boldogság

Szívemben hordozlak

Szívemben hordozlak, velem maradsz,

Akkor is, ha oly távol, messze vagy.

Álmainkban minden út összeér,

Egymásba simul két meleg tenyér.

Szívedben hordozol, veled vagyok,

Napjaidba derűt, mosolyt lopok.

S, ha az álom egyszer majd véget ér,

Az emlék örökké szívünkben él.

Fogadj el!

Úgy fogadj el, mint egy álmot

Mint sötétben apró lángot

Akár patak szomjas vándort

Bőrödön a meleg záport

Mint homokot talpad alatt

Gyerekként a bűvös sarat

Úgy fogadj el, mint a vigaszt

Mint barátot, ha magány riaszt

Úgy fogadj el, mint a vágyat

Mely véredben forr, végigárad

Ahogyan a test a lelket

Úgy fogadd el, hogy szeretlek

Mint várva-várt hosszú nyarat

Miképp télen hulló havat

Úgy fogadj el, mint a reményt

Mint koldus a teli edényt

Úgy fogadj el, mint egy kincset

Amely tiéd – s másnak nincsen

Miért van az, hogy egyes embereket lehetetlen elfelejteni? Egy dal, egy hely, egy mozdulat - bármi felidézi benned, és onnantól kezdve nem tudsz parancsolni a gondolataidnak. Hiába szenvedsz tőle, a hiány feleslegesen uralkodik el rajtad, mert soha nem lesz semmi már a régi. Az emberek változnak, te pedig nem tehetsz ellene semmit, csak nézed csendesen, ahogy az, aki valamikor az egész világot jelentette neked, szép lassan kisétál az életedből.

Én csak élni akartam őszintén,
Ahogy én képzeltem el,
Gyönyörű célok felé futni, és érni őket el.
Két lábbal járni a földön,
De a fellegek közt a fejemmel,
Élni úgy, hogy akit szerettem,
Sohasem feledjem el.
De az egész csak hazugság volt, szép mesék csupán,
Gyermekfejjel szőtt álmot, melyet végigálmodtak már.
Könnyes szemmel ébredezve búsan nézek szét,
És rájövök, hogy mily sok az, amit én nem értek még.
Hiába keresem a választ, mindenki némán áll,
Mert a kérdéseket kimondani sohasem merem már.