B. Radó Lili: Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,

szemedből boldog álmok édes derűje árad,

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,

szemedből könny után könny törületlen szivárog,

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Amikor tudod....

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod

Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,

Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,

Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,

Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,

Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,

Amikor vágyod ölelését s csókjait,

Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,

Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,

Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,

Amikor nem bírod már türtőztetni magad,

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,

Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,

Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,

Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,

Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,

Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,

Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,

Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!

Elmúlt az álom...

Elmúlt az álom, korán ébredtem fel,

Meghalt az érzés, de még nem engedtem el...

Olykor előtör a múlt és fáj a hiánya,

De már nem várhatok rá, már hiába...

Elmúlt a csók és elmúlik minden,

Szívem lassan rájön, hazugságnak hittem...

Mert egyszer minden elmúlik, az élet is,

Csalódni és hinni kell, ezerszer is....

Rájönni arra, hogy tévedés a múlt,

Újra kell kezdeni, mindig van másik út...

S ha egyszer azt hiszed mindennek vége,

Állj fel büszkén és nézz fel az égre!

Gondolj arra, hogy szép volt a múlt és szép lesz a jövő,

Akkor is, ha már többé nincs melletted ő.

Kun Magdolna

Miért?

Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,

ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,

s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,

kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk.

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,

könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,

mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,

otthagyva a régi utat s a régi lépteket.

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,

mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,

ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt,

némi felemelő vigaszt és biztonságot ad.

Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,

amikről hisszük azt, hogy értünk született,

s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,

miért készek vagyunk eldobni egy egész életet

Kun Magdolna

Tagadj meg

Ha tagadásra ítélsz, hát tagadj meg engem,

van az úgy, hogy néha én is megérdemlem,

de ha netán azért tagadsz, mert szeretlek téged,

soha ne adj esélyt a tagadásnak, kérlek,

mert a megtagadott érzéssel átkot hord a szív,

s a benne lévő gyűlölet is fellázadást szít,

és ha a gyűlölet fellázad az igaz érzés ellen,

értékét veszti minden, miért élni mertem.

A megtagadás olyan, mint a csőre töltött fegyver,

szánt szándékkal öl, mibe belehal az ember.

S mikor én is vesztes leszek az érzések felett,

tedd meg értem azt, hogy tagadva szeretsz

Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor
álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek.
Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom , hogy
döntsek jól. Azt is megmutatta, hogy sok embert elveszítek, és sok
embert el kell majd engednem akiket szeretek, de erősnek kell lennem,
és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel begyógyulnak
a sebek.. De azt is megtanultam , hogy az idő nem gyógyít csak tartogatja számodra az átértékelhetőség képességét a fontossági sorrend módosítására. Megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja ... az igaz ember nem menekül a múltjától bármilyen sötét volt is,mert kudarcaiból lesz hatóanyag , vereségeiből diadal… Ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen és ahol el akarnak felejteni, ott leszel felejthetetlen ... Az élet megtanított remélni. Remélni azt hogy tudjam, mikor kell harcolni,és mikor kell félre állni. Remélni, hogy jódöntést hozok mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elveszítek annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni hogy tovább lépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek... a legmélyebbek is. Begyógyuljanak, de ne tűnjenek el.
Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük... Gyönyörű hegek... Nélkülük nem az lennék aki vagyok...

Kun Magdolna

Feladom

Az élet hajthatatlanul formálja az embert,

mindennap elé tesz néhány erőpróbát,

kiknek erős a szívük mindent kibírnak,

kiknek túlságosan gyenge, azok feladják.

Kinek lelkében az érzelem túlságosan sok,

nehezen viseli el a megpróbáltatást,

mert minden egyes bántás olyan szinten éri,

hogy legyőzi a fájdalom az élni akarást.

Vágyakozás

Az első pillanat, amikor megláttalak

Végem lett, tudtam eljött a végzetem.

Veled alszom el, s Veled ébredek,

Tudom, hogy nem lehet,

Fáj amit érzek, mert nem teljesülhet.

Szeretnélek szeretni, de tudom nem lehet.

Szeretnélek csókolni, de tudom nem lehet.

Szeretném ölelni tested minden részét,

Szemedben elveszni, nevetve szeretni.

Simogatni forrón, míg a vágy hajt,

S nem hagyni abba kifulladásig.

Csókolni a szemed, s szád sarkát,

Mosolyogni látni, elűzni a szomorúság árnyát.

Kívánlak, érezni akarom tested testemen,

S együtt kiteljesedni a gyönyörben.

Szeretnélek szeretni, de sajnos nem lehet,

Eszem tudja ezt, de nehéz meggyőznöm a szívem,

Addig Veled álmodom, s Veled ébredek.

Érzések...

Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,

Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.

Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,

Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.

Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,

Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.

S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,

Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.

Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,

Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.

S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,

Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.

Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,

Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.

Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,

De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.

Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,

Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.

Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,

Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.

S karom feléd nyújtani már nem tudom,

S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.

Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,

Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.

S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,

Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.

Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,

S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.

Bródy János

Könnyek Országa

A könnyek országa oly titokzatos világ,

az erdőt néha eltakarja néhány kis faág.

Sűrű lombok árnyékában a bánat vándorol,

és sohasem tudhatod, hogy kivel találkozol.

A könnyek országában ködbe bújnak el a hegyek,

s a völgyekben vadon virágzik az emlékezet.

A folyók árja meg nem valósult álmokat sodor,

a könnyek országában jobb, ha nem csodálkozol.

A könnyek országába nem kell pecsétes útlevél,

hogy rejtett útjait bejárd, nem kell engedély,

de könnyen fogva tart egy elszárad virág

a könnyek országa oly titokzatos világ.

E.E. Cummings

Magammal cipelem a szívedet

Magammal cipelem a szívedet (az én szívemben

cipelem) soha tőle meg nem válok (ahova csak

megyek te jössz velem; bármit teszek

azt teszed te is, kedvesem)

és nem ismerem a félelmet

a sorsomban (te vagy az én sorsom) nem vágyom

szebb világot (te vagy az én igaz világom)

te vagy az kit a hold már réges rég mellém kijelölt

kit a nap egyszer majd megénekel

íme a titok mit meg nem osztok senkivel

(a gyökér gyökere az ég a fa felett hol

nyüzsög az élet; és magasabbra nyújtózik mint

hova a lélek vágyni tud és az élet képzelete el nem ér)

csoda mely csillagokat vezet a végtelen tejúton

magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem)

Képzeld, hogy futok szemben a széllel,

Kereslek szenvedéllyel,

Ábrándozom nappal és éjjel.

Várlak, csukott szemmel is látlak,

Az arcod, a szemed, a vállad,

Ábrándozom, hogy megtalállak.

Dobrády Ákos

Bartalis János

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcseppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak Téged!...

... Szívem ős mély dobbanását

várom a csendes éjben..

"Napról napra, hétről hétre úgy éreztem, valami szétárad bennem, ott legbelül, valami lágyan és melegen, finoman és érzékien átveszi az irányítást testem felett. És ez a valami egyre elviselhetetlenebbé tette azt a tényt, hogy csak úgy létezzünk a világban, távol egymástól. Ez a valami nem pusztán a nő vágya volt a férfi után. Hanem az életem mélyéből egyetlen pillanat alatt feltörő szerelem."

"Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette."