Ady Endre: Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg

,Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?

És ha szerelem ez, minő, miféle?

Ha jó, miért van oly halálos éle?

Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?

S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?

Élő halálnak kéjes szenvedése,

miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.

Mély tengeren, kormánytalan bolyongok

egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,

hogy nem tudom magam se,

jó mi volna;fázom hő nyárban,

s égek puszta télben.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,

csak nézni kell és nem beszélni,

se kérdeni, se válaszolni,

csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán

parancsolnak csöpp rándulások,

s ha keskeny űr szakad közébünk:

felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni

ékesszóló sugarak által,

s meleg, bársonyos egyességre jutni

egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,

kimondani, mi nyelveden van,

előbb dobbanni a szívednél,

csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,

ne szólj száddal, csak szemeddel,

a szerelem akkor beszédes,

amikor már beszélni nem kell.

Rajnai Lencsés Zsolt: Ha én csillag volnék

Ha én csillag volnék,

fényemmel hajadba hullnék.

S világítnék neked este,

hogy gyertyát, lámpást, ne keress Te,

mert ablakod ívére ülnék,

és szobád homályába vegyülnék.

Mikor járnál, s csípőd ringna

lágyan, sekélyen,mint a hinta

csillagfénybe rejtenélek,

mint, ki arany fénykötegbe tévedt.

Ha a sötétben az ablakodba ülnél,

én boldogan vállaidra gyűlnék.

Nézném arcod a tőlem csorgó fényben,

és örömöm lelném ama tiszta lényben

ki Te vagy, kit most,

sugárba öltöztetlek,

és pillanatokra mennyei létbe költöztetlek.

Mikor feküdni térnél, vigyáznám álmod.

S hogy éjjel ne félj, én lennék a barátod.

Néha pedig csak úgy, ajkaidon csüngnék,

máskor meg szótlanul a karodon elülnék.

Szétfutnék bőrödön

minden fénynyalábbal, majd engedném,

hogy lépdelj rajtam puha lábbal.

Hajnalhasadás előtt

csókkal búcsúznék a szádtól.

Te rég álomban ringnál,

de én a barátod,ott ülnék

ágyad szélén egész éjjel,

s meleg sugárral terülnék rajtad széjjel.

Mikor jönne halálom,

a gyilkos hajnal,

elköszönnék tőled

egy titkolt néma bókkal

és te sosem tudnád meg,

hogy itt volt egy csillag,

ki meghalt ajkadon egy csókkal.

Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.

Antoine de Saint-Exupéry

Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.

Antoine de Saint-Exupéry

A felnőttek maguktól soha semmit nem értenek meg, a gyermekeknek pedig fárasztó mindent újra meg újra megmagyarázni nekik.

Antoine de Saint-Exupéry(a kis herceg)

Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

Antoine de Saint-Exupéry

Angyal és Ördög

Pokolból a mennybe nem vezet út,

Ördög nem foghat kezet, mit egy angyal nyújt!

Mégis megpróbálom hisz mit veszíthetek,

Talán csak nyerek vele egy új életet.

Sokan élünk itt lenn, kevesen álmodunk,

De néha a mélyben álmunkban szárnyalunk.

Néha megérintünk egy-egy csillagot,

S ha elbukunk, néhányuk felragyog.

Bár a mélyben élünk, hiszünk a jóban,

Bár nem láttunk még fényt, s nem tudjuk hol van,

De hisszük, akarjuk, hogy eljön a nap,

Mikor lesz egy szent pilannat.

Megfogom a kezed, Ördög az Angyalét,

Szorítom erősen, hisz az életem a tét.

Együtt repülünk majd a fellegek fölött,

S boldogok leszünk az angyalok között.

Ha mégis kicsúszik kezedből kezem,

Talán kiáltok majd ha visszaesem.

De ne nézz vissza, nem lesz már miért,

Ne dobd el szárnyiad egy bukott Démonért!

Őrült láz

Őrült lázban égek,

Fűtenek a szenvedélyek,

Neved kimondanom halál nekem,

Szívem érted tűzbe vetem,

Megtisztulás, mely után elhamvadok,

S ha látlak, új életre kapok.

(Elektra)

Szabó Lőrinc - Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körül,

aztán part s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; -

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat,

a nap s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy a felhők vagyunk ott az égen:

igen, azok is oly tengerszerűen

lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,

hunyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál! -

Elégtek, szavak? -

Villámok vad deltája szakad lelkünkbe,

s mi eltűnünk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén."

Szerelem virága

Engedd el a lelked,

A tested követ majd,

Nem lesz több félelem,

A szíved virágot hajt.

Szerelem virágot,

Közös boldogságra,

Félelem nélküli,

Elképzelt világra.

Te teremtheted meg,

Én pedig tebenned,

Nem vagyunk mi mások,

Csak álmodozó szentek.

Kit ha por belep is,

Nem véti az utat,

Kit ha besároznak,

Tiszta marad.

Szerelem virága,

Hogy imádlak téged

Ha meg kell halni egyszer

Hát haljak meg érted.

'Szerelem virága,

Ha élni kell, hát éljek,

De csak melletted, veled.-

Így legyen!

Ha éjjel hívsz, én jövök,

Ha nappal hívsz, jövök.

Bíznod kell, hisz vagyok,

És benned és örök.

Nem mondhatok többet,

Kár is lenne érte,

Csak elrontanám mindazt,

Ami szép.

(Edda)

Szeretni foglak

Benned van minden: virágok, a tűznek fénye,

csillagok és énekesmadarak,

a nyár illata, nyugalom a virradat előtt.

Szeretni fogok veled táncolni,

énekelni, olvasni,tervezni, veszekedni.

Szeretni foglak civódva és fáradtan,

bátran szeretlek félelemben,

boldogságban,borzalomban és győzelemben.

Szeretni foglak minden évszakban és változásban.

Peter Gray

A szerelmi kapcsolatokban finom vonal húzódik a gyönyör és a gyötrelem között. Igazság szerint közkedvelt hiedelem, hogy a gyötrelem nélküli kapcsolat értelmetlen. Egyeseknek a fájdalom növekedést is jelent. De honnan tudjuk, hogy hol végződik a növekvő fájdalom és hol megy át gyötrő fájdalomba? Mazochisták vagy optimisták vagyunk, ha továbbmegyünk ezen a vékony vonalon? És ha már kapcsolatról van szó: honnan tudjuk, hogy mikor elég az elég?

(Szex és New York)

Vágyom ...

Vágyom rád,s ez a vágy vadul perzsel

Izgalmam nő minden eltelt perccel

Szemed csillog,ajkad lágyan rezzen

Sóhajod felkorbácsolja lelkem

Zsibbadt tagjaimmal ölellek szorosan

Arcom hirtelen vad lángra lobban

Vállamat a válladnak feszítem

Ágyékom lassan tiéddel egyesítem

Remegő testedbe izzón olvadok

Látom rajtad hogy te is akarod

A szemem boldogan pillant szép szemedbe

Kezed kezembe zárom,így súgom:szeretlek.

Éji vers.....

az éj sötét fátyla borul a világra

a szerelem bennem ég...

akár egy fáklya lángja

nyugszik a táj,csendesség öleli

odafenn báloznak tündérek ezrei

elmuló virágok halkan szuszognak

a fán halo levelek csendben ringatoznak

egy fagyott tó tükrében

csillagot találtam

én már megtanultam

hinni a csodákban.....

Eltakarom arcom, nem kell, hogy láss,

érezd rezdülésem, s a lelkemre vágyj!

Érezd az illatom, mely feléd árad,

kérd kedvesen epekedő számat.

Ha megismersz, már nem fontos az arcom,

Érted élek, s megvívom a harcom.

Hogy te is csak értem élj

s a magánytól többé ne félj...

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Tóth Árpád

Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.

Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.

Hadd égjen a pogány, ki a halálon

Túl sem hisz másban, csak a szerelemben.

Reviczky Gyula

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

Márai Sándor