Zsigai Klára : Ha nem vagy velem

Ha nem vagy velem,
Akkor is fogom a kezed,
Úgy érzem itt vagy mellettem,

Ha nem vagy velem,
Hangod nem hallom, de szívem érzi,
Jeledet fogom, merem remélni,

Ha nem vagy velem,
Akkor is érezlek, őrzöm illatod
Képedet, léptedet,

Szeretlek!..... Szavam elakad,
Hallgatok, pedig szólni akarok,
Kezed el nem engedem,
Ha nem vagy velem.

Sárhelyi Erika : Vallomás

Hiányzol az ágynak hűvöséből,
Érző kezed kezem melegéből.
Előhívlak szívem rejtekéből,
Álmodom egy puha érintésről.
Álmodom a szádnak izzó csókját,
Vágy a vágynak megveti nászágyát.
Képzelet az égre festi álmát,
Hallgatnám a szíved dobbanását.
Hallgatnám a sóhajt, ahogy ébred,
Szeretnélek, úgy, ahogyan kéred.
Testemben a vágynak tüze éled,
Hiányzol, és tudom:
Te is érzed.

Fazekas Margit : Szívem kulcsa

Te vagy a fényem, a ragyogó napom
a legdrágább, a legszebb pillanatom
Te vagy a hitem, minden reményem,
s a szeretet örök vágya bennem
szívem megnyitó zárjának kulcsa
minden lélegzetem meghittsége
meséket álmodok köréd, veled,
csillagként ragyog arany szemed
szárnyaló varázs minden érintésed.

Lukács György

Remények, és kétségek között élünk…nem tudjuk levetkőzni a múltunkat egy mozdulattal, mert nem lehet, de nem is lenne az jó…Remélünk, és kételkedünk…mert emberből gyúrtak bennünket…és ezekkel a kétségekkel, ezekkel a reményekkel kezdünk valami újat nap, mint nap, ezekkel a reményekkel, és ezekkel a kétségekkel kell élnünk, nap, mint nap…Ha kétségeink egy napon csökkenhetnének egymás által, akkor már elmondhatnánk: nem hiába ismertük meg egymást…

Gámentzy Eduárd - Tükör

Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!

Fuchs Éva :Képeslap

A Lét ellentéte a Nemlét
és hát bármit is tennék,
eszembe jut sok kavargó emlék.

Cigarettám füstjébe gubózva állok az erkélyen
és az éjszakai égbolt kacéran adakozva kitárja
felém kegyes ölét.

Közel és távol villódznak a város fényei,
és valami megfoghatatlan egész
részévé olvaszt a sötét. -

Körülöttem így hát a végtelen űr lebeg
de bensőm esdekelve-vágyakozva remeg
- Téged kíván.

A Van ellentéte a Nincs
és mondhat bármit, bárki nevenincs -
örökre ez maradsz már nekem: drága kincs.

Kovács Erika :Ma nem...

ma nem állok szóba
az idővel
tépett foszlányokban
dobálja az emlékeket
elém

ezért ma

kerestem benned
egy csendes zugot
s bekucorodtam
moccanatlan

könnyek nélkül sírok
pedig csak a
karod hiányolom...

.."Lelki társ. Két kis szavacska, és egy nagy gondolat. Azt jelenti, hinni abban, hogy van valahol valaki, aki őrzi a kulcsot a szívünkhöz és álmaink házához. Csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk."...

"Milyen önhittek vagyunk mi, úgy félünk az öregedéstől, hogy ész nélkül hadakozunk ellene. Észre sem vesszük, hogy mekkora kiváltság, ha van kivel megöregednünk."..

Dsida Jenő:A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Dsida Jenő
hiába...

...szívem elszorul,
hogy olyan nagyon hiába szeretlek....

Maczkó Edit: Maradék remény

Az életem való, nem mese.
Gonosz játék...szinte kortalan.
A kőfal csak, mi hűen átölel,
szilárd jó barát, de hontalan.

Köröttem fátyolos bábvilág.
Holnap szürke, ki ma fényben él.
Fércelt ígéret százfelé szakad,
mint maradék reményem,
mit szétszórt a szél.

Hamis függöny egyszer csak legördül,
s majd igaz hittel mondanak igent.
Felragyog egy új jövőnek napja,
pokol perzseli kinek semmi se szent.

Hol nem közhely és nem szlogen lesz csupán
az igazság, az ember és az élet,
és kijár majd egy őszinte főhajtás:
a régen koldussá lett tisztességhez.

Szép Ernő: Elszorult szívvel

Szabad-é nekem még
Nevetni tréfálni
Levelező fák közt
Füttyszóval sétálni?

Szerelem jön szembe
Szabad észrevenni
Minden bánatomhoz
Hűtelennek lenni?

Rajnai Lencsés Zsolt: Csend

Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak…!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.
Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
Csendben.
Nem szólok semmit.
Nem kell.
Értesz.

Aztán felébredek.

Rajnai Lencsés Zsolt: Egyedül

Egyedül.
Nem derül.

Nem kellek.
Beteltek.
Velem.

Értékét vesztve.
Csüngést eleresztve.
Ellibbentél messze.

Semmi hír.
Sem gyógyír.
Semmi víg.
Csak kín.
Megúntak.
Elrúgtak.
Miután súgtak.
És búgtak.

Megmagyaráztad.
Eszmébe ágyaztad.
Vagy észbe se vetted.
A tegnapot feledted.

A hála – mi az?
A jó – ki az?
A kitartás hol leleddz?
A szív el-eltévedez.

S a vers minek?
Szólni, kinek?
– A könny,
akár a közöny
lepereg….—

Rajnai Lencsés Zsolt: Gazdátlan szerelem

Egy nagy, nagy, gazdátlan szerelem
kóborol, tévelyeg a szívemben minden nap.
Odaadnám valakinek, hogy szeresse
magát vele, s így tegyen boldoggá engemet.
Odaadnám valakinek, hogy az övé lehessek,
odaadnám, hogy végre igazán szeressek…

Egy öreg, reszkető koldus fázik és didereg
az én hitetlen szívemben minden nap.
Mert akit szeretnék, annak nem kellenék.
Akinek meg kellek vagy kellenék, fájó-idegen nekem.
Így most már kétfelől szakad ketté a szívem…

Egy lassú-jártú kócos puma lejt buja táncot
a véremben minden nap, s nincs ki befogadja.
Mert aki befogadná, abból hiányzik lelkem másik
fele, az ártatlan jóság, a tiszta, égi kékség;
akiben pedig mindez megvan, fél és nem érti,
sőt nem szereti az én puha-léptű pumám.

Van kinek nem kellek, van aki elhagyott,
s van sok egyszerűcske, idegen, vagy távoli,
s olyan is akad, aki szimplán csak erőszakos.

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét

W. Shakespeare: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.


fordította: Szabó Lõrinc

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű szelid este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.

S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,

nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.

Kormányos Sándor: Láttál, és én láttalak...

Kimondatlan
konok szavak
a némaságban
vágy feszül,
szemed tükrén
harmatozva
késő őszi
bánat ül.

Kéz a kézben
reszketés,
én mindig
téged vártalak,
s szerelmünk
ma annyi csak,
hogy láttál,
és én láttalak.