A levél mindig a fához tartozott. A fa ágán egy apró gallyon kezdett el
létezni, mint rügy, aztán kihajtott, üde - zöld levél lett. Napjaik
együtt teltek egy tavaszon és egy nyáron át.
Életük egymástól függött. A fa éltette a levelet, a levél pedig a fát,
és így jó volt nekik.
Éltették egymást...
Aztán a fa virágba borult, beérett a termés, majd leszedték az érett
gyümölcsöt. A levél és a fa még mindig együtt voltak.
Aztán eljött a szeptember. A levél sárgulni kezdett, néhol bordó színt
öltött, így egészen különleges árnyalatot kapott. Csodálatos volt...
Aztán lehullott. A fűre hullott a többi levél közé.
Jól érezte magát a földön heverve; de itt már nem tartozott olyan
szorosan senkihez, mint ahogy a fához tartozott. A fa szenvedett,
hiányzott neki a lehullott darab. A levél is sokat gondolt a fára, de
mégis szeretett ott pihenni a földön... de ő is érzett valami
fájdalmasat, amit a fa elveszítése okozott neki.
Aztán elsétált a fa mellett egy bordó nadrágú láb, majd földre nyúlt
egy finom kéz és magával vitte a levelet… egy hölgynek elajándékozta…
majd a hölgy betette egy könyvbe, s most ott pihen tovább.
Ott is jó neki, szereti a könyvet, a finom lapokat,
melyek gyengéden simulnak testéhez, de minduntalan csak a fára gondol,
arra, hogy milyen volt vele, mit érzett, amikor egymást éltették, s
együtt teltek napjaik egy tavaszon, és egy nyáron át.