2010. aug. 29.


Szabó Lőrinc : "Nem "

Hogy: nem! - mindig ebbe ütközni! - Nem!
és Nem! - és forrva, fagyva, égve várni!
Miért: Nem? - a jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! - válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! - Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! - Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! - lázadhatnak kín s düh harsonái:
Nem! - győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem! - Baromibb őr, érthetetlenebb, -
Nem! - nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! - Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! - Nem?! Nem? Nem. Tudom. De
nem hiszem.
Nem vagy! - Nem vagy?! Nem hiszem el
sosem:
fájsz, kedves, fájsz, fájsz rettenetesen!

Szabó Ila - Talán

talán egyszer majd
te is megérted
hogy a szeretet fáj
árvasága
csontodig éget
s örvény mélye elől
nincsen menedéked

akkor majd
gondolj rám

2010. aug. 26.


Stepheni Meyer
Hogy tovább tudjak élni ....

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni ....

Stephenie Meyer

A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben,
hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.

Stephenie Meyer

Mikor a sziporkázó csillagokat bámulom, amint azok döbbenetes, gyönyörű alakokat rajzolnak ki, olyan, mintha a szemem megakadályozná, hogy bennük gyönyörködjek. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az egy arc. Egy ember arca, amit hiába próbálok, nem bírok kiverni a fejemből.

2010. aug. 21.


Serfőző Simon: Átvérzed

Szívemen eleven seb vagy,
nem tudsz begyógyulni.

Amivel bekötözhetném,
nincsen olyan géz, orvosság se,
hogy a fájást enyhíthetném.

Csak sajogsz, lüktetsz bennem.
Átütsz rajtam: átvérzed a lelkem.

Serfőző Simon :Onnan hallom

Hányszor kereslek! S szólongatásom
hangodat hiába hívja.
Bekiáltok magamba is. Onnan hallom:
legbensőmből szólsz vissza.

Gámentzy Eduárd: Tükör

Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!

2010. aug. 15.


Reményik Sándor:Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz

Reményik Sándor

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

Rajnai Zsolt Tibor :Csend

Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak…!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.

Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
Csendben.
Nem szólok semmit.
Nem kell.
Értesz.

Aztán felébredek.

Paudits Zoltán :Hangtalanul

Csak ketten vagyunk a világban,
a magány bennem, én a magányban.
Céltalan bolyongunk a mában,
két meggyötört, szegény, hazátlan.

Csiszolt, tiszta kövek a sárban,
vénülő fák, hófehér ruhában.
Vakító fények, sötét, fodros árnyban,
elfojtott hangok, harmatos virágban.

2010. aug. 14.


Őri István:Néha.....

Néha azt hiszem,
hogy itt vagy velem
S ha becsukom szemem látlak is..
mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,
ha akarom fogom kezed
s hallom lélegzeted..
Ha becsukom szemem,
látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod
mert itt vagy velem,
ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!
Látlak..
egyre halványabban
egyre csendesebben
egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik
aludjunk, Kedves, csendesen
s őrizzük egymás álmait....

Őri István

Úgy szeretnék csendben élni
a világtól messze - csak mesélni
nem szeretni, nem gyűlölni
csak néhány apró mozdulatot tenni
lapozni egy könyvet
elnézni messzire, túl az életen
nem álmodozni, nem vágyni semmire
nem titkolózni, nem félni
csak élni...

Őri István :Vágyak

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni...

Őri István :S ha már többé

S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Őri István

Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncraperdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen,.....

Őri István

...."Ti mind, kik látjátok Őt
meséljetek
Róla
mi történt vele azóta,
hogy én nem láthatom?
mondjatok el mindent
mert minden fontos, ami Ő...
Vagy lehet, hogy mondjátok
csak nem értem szavatok?
nem tudom...
Ti látjátok Őt és éltek általa
én nem láthatom
csak emlékét
mely messze tűnt való
semmibe markoló
s lassan vele halok."

Nyári Zsolt :Mutasd meg

Vedd fel cipőmet
Járj az életemben!
Tessék!
Itt van!
Kiáltottam.
Mutasd meg
Hogy kell talpra állni
S szomorúan boldogulni

2010. aug. 6.


Nagy István Attila

Hiányzol!
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod, az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol, hi-ány-zol.
Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila:Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet -
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

Nagy István Attila: Mutatók

Most kellene, hogy beléd kapaszkodjak,
szemed, hangod, ölelésed igézetébe,
most, amikor reménytelenül
körbefutnak a mutatók.
Úszom a párnán, mentőöv nélkül,
s érzem, hogy elnyel az áradat.
Most kellene beléd kapaszkodni,
mert nincsen más, csak ami nem lehet,
ami még felébreszt reggelente.
Tudom, Te is itt vagy a közelemben,
s arra vágysz, hogy véget érjen a zivatar:
szivárványra szomjas a lelked.

Nagy István Attila :Szimfónia

Hiányoztál.
Mindenütt kerestelek.
A fák mögött, a felhők haragjában.
A szemlehunyás ólmos fáradtsága
eltakart.

Pedig milyen jó lett volna,
ha a hangodba burkolózom,
s megtelik zenével a lelkem,
szimfónia zeng, ha rád
gondolok.

Nagy István Attila: Ki ad választ?

Ha arcomra kövesül a bánat,
ki lázítja fel az éjszakádat?

Kinek suttogod a hiszekegyet,
ha már elfeledted azt az egyet?

Melletted kinek a csöndje virraszt,
ki nyújtja az álmoknak a vigaszt?

Kérdésekre ki ad akkor választ,
ha arcomra kövesül a bánat?

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült.

Nagy István Attila :Hívtalak

Hívtalak szóval, zenével
az éjszaka énekével
bűvöltem az enyhe szellőt,
homlokomon sötét felhőt,
nem jöttél virradatban,
elmaradtál fényes napban,
de mire újra este lett,
a világom már szétesett.

2010. aug. 3.


Nagy Farkas Dudás Erika :Hiány

Ne szégyelld,
ha megöleled utána a párnát,
ha melegét hiába keresve
fölsírod az éjszakát,
és ha az ürességet
neve kimondásával töltöd:
el ne hallgass!
Más tettben sincs több értelem,
se vigasz.

Móricz Eszter :A csönd dala

Hallottad már csak egyszer,
ahogy a csönd szól?
Amikor sikolt, üvölt, jajgat,
húsodba tép és csak sír, sír...
Hallottad már a csöndet,
ahogy két kézzel simogat, s
lágy dalt dúdol neked,
és láttad már, ahogy bús szemeivel
néz rád kérlelőn, esengve?
Hallottad -e már bánat-dalát,
ahogy zokog ott bent, a szívben?...

Móricz Eszter :Engem ki kérdez?

Engem ki kérdez,
ha valami fáj,
ki kérdezi meg,
hogy fáj-e a szív,
s fáj-e a lélek?
Ki néz szemembe,
ki fogja meg a
két kezem? Ki ad
mosolyt, s önzetlent?
Ki rohan velem
árnyékból a fény
felé? Ki fogja
fölolvasztani
a jéghegyeket,
ki ad most nekem
tűzesőt jégcsap
helyett, árnyékok
helyett fényeket?
Ki kérdezi meg
miről álmodom,
ki kérdezi meg,
hogy merre járok?
Ki kérdezi meg,
hogy milyen az a
örökké fájó
hideg szív-magány


Móricz Eszter: Amikor...

Amikor már a szó sem elég,
amikor már meg se rebben az éj,
átkarol és magába zár.
Amikor megkövül a csend,
hiába szólsz, néma a száj.
Amikor futsz, menekülsz, de
nem vár senki sem,
amikor megcsalnak, elhagynak,
amikor futsz magad elől is,
és nem néz utánad senki.
Amikor a mozdulatok
rideg kővé merednek,
amikor az átvirrasztott
éjszakából hiányzik a remény,
amikor már észre sem
veszik, hogy ki vagy,
amikor meg se hallja
senki, ha szólsz,
amikor már hiába adsz
jelet a világnak,
nem kell a szív, nem kell a szó,
amikor takaródig ér a bánat, -
akkor mi van?...

Márk Miklós :Seb

Haldokló napban búcsúzó táj,
mozdulatlan magány a fűben,
résekből szökő árva pillanat.
Szívemre sebet éget hiányod.

Lányi Sarolta :A reménytelenség fokán

Nagyon szeretni volna jó ma
Beülni a szerelembe:
A felvirágozott hajóba.
Evezni szépen messze, messze
Szelíd örömhullámokon
S a szívem szikrás vágy epessze
Hullám hűsítse homlokom.
S talán kikötni este
Távol lilázó partokon.
Téged szeretni volna jó....
De nem Te vársz a messzi parton,
De nincs remény, de nincs hajó.

Lányi Sarolta: Aki el nem alszik...

A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.

Jaj annak, aki el nem alszik...
éber búval sorsába bámul
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárul,
ő künn marad. Sorsába bámul...

2010. aug. 1.


Kun Magdolna :Ma is vártam rád

Ma is vártam rád, úgy ahogyan mindig.
És ma is kerestem azt a régi illatot,
Mit oly sokszor éreztem, mikor búcsúzáskor,
Ajkad puha íve, ajkamon hagyott.
Ma is kerestelek a nesztelen fák között,
Hol a szél zúgása vigaszként hatott,
Mert minden zizzenő levélrezdülésben,
A te szavaid volt az, amit hallatott.
Ma is körbefont az a csillagfényes este,
Mely holdfényű éjben szerelmet adott
S én ma is elhittem, hogy újra láthatom,
A megszokottá váló kedves mosolyod.
Még százszor megjárom azt a régi utat,
Melynek szálló porszeme lelkemre tapadt,
Azért, hogy mindig emlékezzem arra,
Mit érez a tikkadt szív, ha víz nélkül marad.
Még ezerszer várlak, akkor is, ha nem jössz,
Nem számít a forróság, nem számít a fagy,
Amíg lélegezni tudok, téged szeretlek,
S érted hullnak könnyeim a falombok alatt

Kun Magdolna :Falak

Mit tegyek, hogy boldog legyek, még hány ajtót
feszegessek...? És hány százas szeget kell
letörnöm róla, hogy szabadon és láncok
nélkül, újabb remény-szikrát kapva végül
- én is vágyhassak a jóra...?
...vajon délibábot kergetek? Vagy a tűzzel, és
a vízzel játszom? Mondd, melyik az erősebb?
A forró láva semmivé tesz, még a víz is
felemészthet, ha vihar tombol rajta, s annak
tajtékzó hullámai őrült morajlással vetnek
a kaviccsal telt partra. - Fáraszt ez a hajsza.
Mondd, melyiket válasszam, mi oltalmat ad erőm
felett. Lassan száraz levél leszek, mit nem
színesít már képzelet. S te észre sem veszed,
Hogy őszi avar közé esett, tavaszunk rügyet
hajtó múltja.

Kun Magdolna :Egy tenyérnyi hely

Egy tenyérnyi hely kellene valamerre messze,
Ahol a nyugodtság ölel majd lefekvéskor este.
Hol nem ólomsúlyú szívvel ébredek fel reggel,
Mikor az éltető erejű nap a horizonton felkel.

Egy kis halk zenére vágyom, mely álomba ringat.
Lágy ütemű dallamra, melyek égi fénybe gyúlnak.
Pár ezüst holdas éjszakára, melyben akácos az illat,
És harmatcseppben fürdik meg az esthajnali csillag.

Boldogságot szeretnék, miben az el-eltűnő percek
A céltalanná vált napokban is új értelmet nyernek.
S az igaz látást újra kézen fogja az-az éledező tudat,
Melynek ereje darabokra töri szét a törhetetlen vasat.

Kun Magdolna :Az üveghegyen túl

Ott az üveghegyen túl, ahol a szívbe
nem karcolódnak könnyek,
lesz-e még olyan nap
olyan igazi és vidám, ahol
minden pillán rezdült sós csepp
boldogságot könnyez?
Ott az üveghegyen túl, hol égig érnek
a megperzselt sóhajok,
és a vágyserkentő gondolatok
felhőkbe repülnek,
akad-e néhány tükörsima út,
melyen a meg-megbotló lépések is
kiegyenesednek.
Ott az üveghegy határán,
ahol az élet és halál ura álruhát öltve
hazugságtól szenved,
meglelem-e azt az igazmondó csendet,
miben az öröklétű álom éber lelki őre,
óvón vigyázza kérges lelkemben
az elfásuló rendet.
Ott az üveghegyek meredek lejtőjén,
hol aranyszínben fénylik a vég
nélküli kezdet,
megtalálom-e valaha azt
hitet adó reményt,
melyben ez az elfáradó lélek is
győztes zászlót lenget.


Kun Magdolna : Meggyűrt holnapok

Szétfoszlottak a holnapok s a jelen könnyel küszködik.
A megrendült tudat kitagadta az elkóborló reményt,
Mitől úgy érzem, többé már sosem szabad hinnem,
Mert minden átkos perc felém űzi a lángforgató veszélyt.

Hallgatag napjaim kisimult ráncai gyűrött ronggyá váltak
S a szél sodort álmokból csak sziszegő fájdalom maradt,
Amik torkon ragadva kínozzák a boldogtalan szavakat
Melyben örökös kétséget ölel magára a tobzódó indulat.

Hová rejtsem el a bennem rejlő kétkedő gondolatok árnyait,
Hogy tűző napfényben füröszthesse a szivárványos jövőt?
Merre induljak, ha nem látom magam előtt azt a régi utat,
Mely valaha édenkert volt, de ma már vad ugarral benőtt?

Mit tegyek énemmel s ezekkel a sírásra görbült ajkakkal?
Azokra az üvegszilánkokra tört kristálytiszta szívvel?
Mit tegyek még, hogy a régi mesét egy új csodával éljem,
Hol a szerelem kart karba öltve jár az örök szenvedéllyel?

Kovács Anikó :Úgy hiányzol

Olyan üres a város,
pedig mennyi itt az ember!
De te nem vagy köztük,
s ezt én nem viselem el.
Hogy tud fájni minden új nap:
- nélküled, Kedvesem -,
oly lassan vánszorog minden óra, s
bánatom batyuja egyre nehezebb,
mindegyre súlyosabb:
terhét már alig-alig bírom.
Annyira hiányzol,
ezt elmondani sem tudom...