2010. ápr. 25.


Tamás Attila : Félek

Néha olyan jó lenne, ha bátrabb lennék
Csak úgy odamennék hozzád, s olyat tennék
Amit egyébként nem merek, mert...
(félek)

Néha olyan jó lenne, ha többet beszélnék
Gondolkodás nélkül olyanról kérdeznék
Amit egyébként nem merek, mert...
(félek)

Attól, hogy rájössz: én más vagyok
Hogy a könnycseppjeim túl nagyok
Hogy elkövetek olyat, amit nem szabadna
S hogy ez a legmélyebb vágyaimból fakadna

Eddig olyan jól vissza fogtam magamat
De időnként elfogy belőlem az akarat
S mikor már a kísértés küszöbén állok
Újra és újra kő szoborrá válok
Mert...
Félek!

Latinovits Zoltán : Várlak...

Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.

Ruttkai Éva : Arcodat őrzi...


Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.

Más értelme van minden szónak,
Más jelentést hord minden hang.
Más vagyok én is, mint aki voltam,
Más, mióta nem vagy nekem.
Másképp üt a szív és az óra,
Másképp zeng egy húr, hogyha zeng.
Más a válaszom és a kérdés,
Más,mióta másnak szól.

Tegnap még más szemmel néztem,
Egyszerű volt,ami volt,
Most életem foltokban áll.
Arcodat arcomban hordom,
Titkodat hang nélkül mondom,
Léted a semmiben oldom szét.

Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.

Bozzay Margit : Szeretnék életed utolsó asszonya lenni..

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűz esőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...

Őszidő : Álmodnád,hogy álmodom?

Látod ott azt az eget? És ott azt a fényes csillagot? A nagy fényes csillagtól két órára a vágyak irányában találsz egy kis dobozkát. Kopogtass be nyugodtan, mond, hogy én küldtelek. - Az öreg hölgy, akinek a hajában hold ül, majd beenged. - A dobozra rárajzoltam egy vörös kis szívecskét, hogy ne vesszen el a többi között. Abban találod meg az álmomat.


Álmodnád helyettem az álmom, megteszed?
Álmodnád azt, hogy ott vagyok, csak veled?



Hajdú Levente : A képzelet szárnyán


Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
Gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
Sóvárgó reménnyel valakire vár.

Bolyongok mélán egymagam az úton,
Törékeny álmokat vonszolok csupán.
Ma este elhalkult minden hang a húron,
S én szaladok egyre az álmaim után.

Feléd taszít most minden gondolat,
Sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt.
Csak a csend suttogja egyre hangodat,
S tenyerem üres, mely arcodhoz simult.

Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,
Minden derűs óra bennem megfagyott.
Kereslek a hajnal vörös bársonyában,
S minden alkonyatban, de te nem vagy ott.

Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom,
Melyet a szellő ma nekem suttogott.
Most szélfútta jeges hómezőkön járok,
S dérlepte emléked régen megkopott.

Néha visszajár még ez a régi ábránd,
S rügybontó zsongássá festi át a tájat.
S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán -
Mint szabad sólyommadár - repülök utánad.

2010. ápr. 18.


Várnai Zseni : Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző, ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!

Önvallomás (ismeretlen szerző)

"Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néhanap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,
szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen."


Helen Bereg : Maradj még

Maradj még!
Hányszor ismétli ajkam -e két szót.
Hányszor nézek rád könyörögve.
Ne menj el ,kérlek!!
Maradj még!!

Bújj hozzám!
Perceket kérek csupán!
Szívemben elrejtett vágymorzsák,
dobbantják halkan,
Bújj hozzám!!

Ölelj át!!
Érezzem,beleborzongok.
Érezzem,ott vagyok boldog.
Távolból halljam,
Ölelj át!!

Ringass el!!
Tűnjön végtelenbe a valóság.
Ringatásod pillanat lehet csupán.
S magamnak suttogom:
Ringass el!!

Maradj még!!
Nem akarok holnapra várni.
Nem akarok tegnap emlékévé válni.
sírva könyörögni.
Maradj még!

Sárhelyi Erika : Szonett a szerelemért


Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.

Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.

Gyóni Géza : Vallomás

Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A víg tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Óh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédit.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek;

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot:
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok . . .
Szép temetés lesz s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsírom a bánatos éjnek...

Drobni Erzsébet : Lám elmúltál...


Lám elmúltál belőlem kedves
kihúnyt a láng
csak parázsa fénylik még
az esti órák ködös csendjén át,
s markol a bú hajamba.

Magam vagyok. Szétfoszlott ábrándok
alkotják jelenem csupasz vázát
lehullt a kar, mely ölelni vágyott
s az illanó remény villantja hátát.

Zúg a csend betöltve testem rejtett zugait
s a végtelen idő pontos szigorral
árasztja felém gyorshalálú pillanatait.

Szerelem! Izzó, máglyafényű, drága álom
van-e út feléd?
Van híd lélek és lélek között
mit nem robbant szét gyilkos szeszély?

A kérdő szavak a fal csendjébe fagynak
könnycseppek rezzennek a légben
sír a magány.

Őri István : Vágyak

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni...

2010. ápr. 17.


Bella István: Nélküled

Nélküled lelassul szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok
Csak valaki lézeng helyemben
Ki voltam lakhelye ismeretlen
Másik földrészre távozott

Árvai Emil :Kérdések kérdése

Van egy nagy kérdés
mindnyájunk szívében...
Tán nem is kérdés,
inkább kiáltás...
Válaszra várva
visszhangzik bennem:
ki szeret engem?!

2010. ápr. 10.


Garai Gábor : Sokáig élni


Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Móra Ferenc : Van minden szívnek...


Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

Maszong József : Ne fuss még el!


Ne fuss még el !
Annyi mindent mondanék neked,
a rétről a fákról a patakról,
melyeket együtt jártunk be,
mikor a nap fenn ragyogott,
vagy mikor a hold ezüstösen csillogott.

Ne fuss még el !
Még nem öleltelek,
csókod ízét újra éreznem kell,
vergődj karomban , mint egy kis madár
s nyugodj meg ,
mint mikor párjára talál.

Ne fuss még el !
Messzi még a hajnal,
ráérsz míg felszárad a harmat,
addig csillapítsd szomjam édes csókkal,
csitítsd szívem halk csendes szóval,
messzi van még a holnap.

Ne fuss még el !
Hisz még nem súghattam füledbe,
hogy mindennél jobban téged szeretlek,
rólad még nem szólt dicsérő szavam,
legszebb vagy kit karomban tarthattam,
kezdettől az örökig itt élsz szívemben…

Őri István : S ha már többé


S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Szabó Lőrinc : Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, Te vagy nála édesebb.

Komáromi János

Találkozás

Előtted álltam és perzselt a szemed.
Előtted álltam és éreztem kezed.
Beszéltem, már nem tudom miről.
Nem tudtam mit tegyek.
Éreztem a vágyam megöl,
De csak álltam szemben veled.
Milyen álnok is egy-egy mosoly!
Arcomra ül, ott marad,
vidámság-álarcba burkol
és elveszítem önmagam.

Miért nem csókol a száj?
Minek ez a mosoly?
A semmitmondó szavak,
az üres szólamok?

Vágyak járnak át mert előttem állsz.
Csak mosolygunk, pedig Te is csókra vársz.
Szavak ömlenek belőlem,
talán vidámnak is látszom,
ölelnem kellene,
s csak a jópofát játszom.

Éreztem pedig, hogy vibrált a levegő,
vonzott, átkarolt a közös vágy.
Éreztem, hogy szikrák pattantak körülöttünk
izzott a tér, izzott a szenvedély.
Becsületesen, gyáván-erős voltam
s vágyam a felszín alatt izzik tovább.

talán


talán ha lenne
és benne én
talán ha menne
amerre én

talán ha jönne
már vártam rá
talán ha lépne
valahová

egyszerre másként
múlna a nap
egyszerre fájna
ha simogat

egyszerre szólnak
kedves szavak
egyszerre múlna
minden harag

csupán egy lépés
felém vezet
csupán egy érzés
kezem s kezed

csupán egy néma
mozdulatom
csupán a vágyam
elaltatom

sírtam már érted
nem tagadom
sírtam ha féltél
nem mutatom

sírtam ha égett
nem mondhatom
sírtam ha vágyam
letagadom

olvasod versem
reményem él
láthatod lelkem
ez vagyok én

szavakba zárom
engem és téged
szavakban őrzöm
azt ami élet

Komáromi János


Komáromi János

Várok rád

Feleletet vár a kérdés
Szavakat vár a csend
Bizonyságot a kétség
Lázadást a rend

Én várok rád

Szemedet várja szemem
Szádat várja szám
Várom mikor találsz rám


Csillagokat vár az este
Holdfényt vár az éj
Férfire vár a lányok teste
Csókokra vár a kéj

Én várok rád

Kezedet várja kezem
Szádat várja szám
Várom mikor találsz rám



Komáromi János

hol voltál

hol voltál?
mikor lüktetni kezdett lelkemben a jel
mit belém égettek valaha régen
már nem emlékszem mikor
azóta is a kín sodor és taszigál
annyira állnék
de mindig mennem kell
egyre tovább és tovább
de a fájdalom nem hagy már alább

hol voltál?
mikor láthatatlan könnyekbe fúltak a napok
amikor már nem értettem
miért is vagyok
csak az üresség töltötte ki létezésem tereit
láthattad volna
hogy a kétségbeesés naponta leterít

hol voltál?
mikor száradt levélként porlottak szét az álmaim
repültem volna
de kopaszon
bénán lógtak szárnyaim
botorkáltam csupán
bár rohannom kellett volna
néha úgy hallottam
mintha a vágy még hozzám szólna

hol voltál?
mikor csukott ajtók között vergődtem
és ha felálltam is
mindig újra
csendben eldőltem
és támaszt nem találtam
hiába kerestem
nem volt boldog hajnalom
és nem volt nyugodt estem

hol voltál?

2010. ápr. 7.



Kányádi Sándor : Egyszer majd szép lesz minden...

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.


Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja

Traducere de Smaranda Burdea : Megrögzött álmodó


Azt nem mondhatom, hogy egy egész világ voltál nekem
Mivel fogalmam sincs, milyen egy egész világ
Azt sem mondhatom, hogy számomra maga az élet voltál
Mivel nem merem kijelenteni: tudom, milyen is maga az élet
De azt állíthatom, hogy gyönyörű-igaz álmom voltál
Mivel éppen az álmok azok, amelyekről sokat tudok
Sőt, voltaképpen csak az álmokról tudok igazán sokat
Lévén eredendő, megrögzött és hivatásos álmodó
Nem csoda hát, hogy végül önmagam áldozata lettem, azé az álomé
Mely rólad szólt, s melyet valóságnak képzeltem – üzemi baleset
Szomorú vagyok most, és összetört, de nincs bennem harag irántad
Romolhatatlan-szép, nemes álmom maradsz te most már örökre
Mint egy borostyánkőbe zárt, ismeretlen ősi növény.

2010. ápr. 4.


Hatos Márta : Őrzöm

Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.

Helen Bereg : Hiányod


Lelkemben úgy fáj a hiány.
Nem ölelhetlek ma sem!
Üvegen sikoltó gyémánt
Karcolata a szívem.

Vágy bűvölete igéz
Szenvedő szívemhez utat.
Lágyan simogató kéz
Emléke bőrömön suhan.

Szemhéjamon égőn vibrál
A tegnapi puha csók.
Szívem kínnal égbe kiált:
Nem tegnap akarom! Most!

Imát rebeg tűzforró szám:
Csókod enyhítse vágyam!
Szerelmes ölelésed után
karodban égjek lázban!

Érezzem a vad szenvedély
Tűzpiros égig repít!
Testem íves gyönyörben ég,
Mit szerelmed csendesít.

Arany-Tóth Katalin : Falak mögött


És elfáradtál…
és ott maradt egy nagy lyuk,
ami folyton fáj.
De már nincs erőd…
sem hited…
sem elég szíved…
hogy merj szeretni…
Ezért inkább falakat építesz…
ahonnan kilátsz ugyan,
de be nem jöhetnek…



Soha


" Soha ne becsüld le a pillanatot,
a pillanat- maga az élet.
A pillanat hozza a legnagyobb örömet
és a pillanat hozza a legnagyobb fájdalmat.
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanatai a legédesebbek,
a szakításé a legkeserűbbek. . .
de soha ne feledd,

hogy a legkeserűbb pillanatot

a legédesebb pillanatnak köszönheted!"

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.


Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tieddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst Holdnak , hogy "Igen!"

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.


(indián vers)