Drobni Erzsébet : Lám elmúltál...


Lám elmúltál belőlem kedves
kihúnyt a láng
csak parázsa fénylik még
az esti órák ködös csendjén át,
s markol a bú hajamba.

Magam vagyok. Szétfoszlott ábrándok
alkotják jelenem csupasz vázát
lehullt a kar, mely ölelni vágyott
s az illanó remény villantja hátát.

Zúg a csend betöltve testem rejtett zugait
s a végtelen idő pontos szigorral
árasztja felém gyorshalálú pillanatait.

Szerelem! Izzó, máglyafényű, drága álom
van-e út feléd?
Van híd lélek és lélek között
mit nem robbant szét gyilkos szeszély?

A kérdő szavak a fal csendjébe fagynak
könnycseppek rezzennek a légben
sír a magány.