Kun Magdolna : Meggyűrt holnapok

Szétfoszlottak a holnapok s a jelen könnyel küszködik.
A megrendült tudat kitagadta az elkóborló reményt,
Mitől úgy érzem, többé már sosem szabad hinnem,
Mert minden átkos perc felém űzi a lángforgató veszélyt.

Hallgatag napjaim kisimult ráncai gyűrött ronggyá váltak
S a szél sodort álmokból csak sziszegő fájdalom maradt,
Amik torkon ragadva kínozzák a boldogtalan szavakat
Melyben örökös kétséget ölel magára a tobzódó indulat.

Hová rejtsem el a bennem rejlő kétkedő gondolatok árnyait,
Hogy tűző napfényben füröszthesse a szivárványos jövőt?
Merre induljak, ha nem látom magam előtt azt a régi utat,
Mely valaha édenkert volt, de ma már vad ugarral benőtt?

Mit tegyek énemmel s ezekkel a sírásra görbült ajkakkal?
Azokra az üvegszilánkokra tört kristálytiszta szívvel?
Mit tegyek még, hogy a régi mesét egy új csodával éljem,
Hol a szerelem kart karba öltve jár az örök szenvedéllyel?