Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy mikor már rég nincs itt az ideje, az ember elkezdi falni az életet. Nem érti, mi is történik vele, ilyenkor ez már nem szokás, ilyenkor már belefáradni szokás. Habzsolni a fiatalok joga, az éretleneké, ők is hamar eltelnek vele, hamar megfekszi a gyomrukat az élet. Túl sok a sötét folt, túl sok az árnyék. Kezdetben minden csillogóbbnak, minden könnyedebbnek látszik. Fárasztó a vetés, és gyenge az aratás, az életben hamar lesz örömből csalódás. Csoda, ha mégis megmozdul az álló víz, elkezd mozogni, élni, folyóvá változni. Mintha a halottból születne meg az élő, aki addig nem látott semmit. Mintha köd borította volna a világot, egyszerre látni kezd, mert jön valaki, aki szeretetével lerántja a világ szépségét takaró sötét hályogot, s teljes pompájában megmutatja az alkotást. Az örömtől megszólalnak a szívbeli fanfárok: hát ilyen a világ. Hol volt eddig, vagy én hol voltam, hogy eddig nem láttam? Nem kell hozzá más, csak egy barát, aki szerelem is, testvér is, akinek szavától megszépülnek a reggelek, még a kertben a madarak is azt trillázzák, a világ tele van csodával. A világ maga a csoda, de benne legnagyobb csoda az ember, aki szeretetével bevilágítja a sötétet, aki rámutat arra, ami eddig is ott volt a szemnek, de a szív számára sötétben maradt, hogy a világ egy különleges csoda. De a legnagyobb csoda, aki életet lehel bele, a szerető szívű ember.

/ismeretlen /