2009. máj. 23.


Egy komor este, a hold szürke fénye
tép utat a szomorú, halk sötétségbe;
sikolya hallatszik a sötét árnynak,
midőn szakad szét a gyötrő bánat.
S helyébe eljő, egy sötétebb kor,
hol már kínzó remény sem honol;
egy kietlen pusztaság, ez maradt,
hol nincs több hajnal, csak alkonyat.
E komor sötétben reszketve bújva,
írom végső soraimat újra meg újra;
kezem folyton csak inog, s remeg,
midőn papírra íveli, már kínzó neved.
Tudom jól, elrontottam nagyon,
s hiába mondom: nem volt alkalom;
hisz lett volna, csak gyáva voltam
füledbe súgni legbenső vágyam.
Most és örökké a másé vagy már,
s engem csak gyötör a kínzó magány;
szívem darabokra tépi a sötétség,
nincs többé remény, nincs többé szép.
Most, hogy eljött hát az utolsó alkonyat,
kívánom: testem nyugodjon por alatt;
hisz már nem vagyok senki többé,
érzelmek nélkül, a pusztán dermedek kővé.

Nincsenek megjegyzések: