Utam...

Kézfejre kiülő

hozzád simuló lélek

most gyengéden

forró bőrödhöz érek,

finoman húzva,

elfogyón a nyomon

magam arcodra írom.

Most homlokod vonalát

rajzolom, láz vagyok

és ott hagyom őrizetlen, -

benne minden álmom -

rám nyíló szemed.

Legjobban tán

magamtól féltelek.

Most rebbenő pillád vagyok:

vágy és elejtett pillanat

magával rántja

az eltört szavakat.

Most a hajadban megbújó árnyék

amit úgy vártunk...

hiába a karodban ringatózó esténk.

Most apró félénk ránc

mosolyod formált

s talán én vagyok

bánatod, mit a mosolyra írtam...

ajkadon tűnök el

egy kimondatlan szóban.

Balázs László