2009. jún. 29.


Szabó Lőrinc - Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat,
a nap s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy a felhők vagyunk ott az égen:
igen, azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! -
Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad lelkünkbe,
s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén."

Nincsenek megjegyzések: