Gyóni Géza

Vallomás

Hazug volt mind: a szó, a kacaj,

A víg tekintet, bús sóhaj,

Hideg szem, mosolygó ajak –

Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed

Előled minden bút, szerelmet –

Mely szómat tisztán érti meg.

Neki kiöntöm lelkemet.

Oh, hogyha hallanád beszédit!

Suttogva szól, a mélyre szédít.

Dala van csak, panaszos ének, -

Én mondom, halld, neked beszélek:

Szeretlek, mint sas a léget!

Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!

Szeretlek, mint a szabadságot!

Szeretlek, s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:

Te nem lehetsz soha enyém –

Enyém csak az álom, a dal –

Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát

Föléd szórom – és körül szállják

Fejed a szomorú, árva dalok…

Szép temetés lesz, s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,

Szeretem a lelked, a lelked!

S ami neked érthetetlen ének,

Elsírom a bánatos éjnek