A Gondolat

Állok csendben, füzfa tövében,
némaság ordít torkom sötétjében.
Könnyek tépik sebes arcom,
elbuktam a saját harcom.

Szólnék ha tudnék, ha nem fájna,
ha nem lenne már minden hiába.
Térdre rogyva az égre nézek,
átkozom magam amiért még élek.

Fáj a csend és fáj a lét,
megszenvedtem...most már elég!

S fejemben átsuhan a Gondolat,
mit egy hang belül egyre csak mondogat.
Hörgö szavaimat elfújja a szél,
zihálva kérdezem: ez ennyit megér?

De túl késö a válaszra várni,
szívembe nem lehet több sebet vájni.
Feladom végleg, tovább nem bírom,
a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom.