Theodor Storm

Halkan szívemre hívtalak

Halkan szívemre hívtalak,
de üresen maradt karom:
hangom már nem hatott reád,
a régi varázshatalom.

Életedet mi tölti be,
mily utakon jársz, hol bolyongsz,
nem fogom tudni már, csak azt,
hogy többé rám nem mosolyogsz.

De eljön a csendes idő,
hogy itt maradunk egyedül,
akkor, éppúgy, mint valaha,
csupán szerelmem vesz körül.

Akkor majd árnyéknak tünik,
akármihez van most közöd,
s csak az idő, mely tovaszállt,
mely a miénk volt, lesz örök.

S ha végső párnádra esik
az alkony pírja, az a nap
ragyog belőle, amikor
először megcsókoltalak.


(Ford.: Hárs Ernő)