Sándor Gyula : Messze valahol

Elpihen az éj a szendergő tájon
Rám hull az esti csend, akár az álom.
Szerelmes virágok mézillata leng,
s mámoros tücskök bús éneke zeng.
Sötét ködökön túl, messze valahol,
múltba zuhant évek árnyai alól,
felsír egy dal, a reszkető húrokon.
Hogy honnan szól? Talán már nem is tudom.
Csak érzem, ahogy mélyen felkavar,
minden ritmusa a szívembe mar,
a feltépett, sajgó, lüktető sebek,
fájdalmas, forró könnyeket vérzenek.
Egy édes nyári éj porlepte fényei,
melynek hevét a múlt lassan elnyeli.
Ám ki tudja miért, néha fellobog.
S megfáradt szívem hangosan dobog,
majd szótlanul újra elcsendesül,
nem sír, csak mélyen, egészen belül.