Szabolcsi Erzsébet:Mindennapi maszkjainkban...

"Ál(h)arcaimban
talán magam elől is
elrejtőzködöm.

Álarcaim bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemző öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek látnak kívülről. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen lehetek belülről. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külső maszkot. S mit érez? Van belső maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány helyzet, annyi maszk? … Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más ember lettem tőle. Gőgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert azt hittem, mindenki engem néz.
… bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán.
… sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsőknek.
S közben mindig én voltam.
Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem.
S közben sírtam belül.
Ki vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Ő ismer? Én ismerem magam? Vagy eltűntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam. Vergődő gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegőért kapkodó hal, hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog boldogtalan, magányba zárt főszereplő, síró bohóc, személyiségzavarral küzdő vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerű, időhiánytól kapkodó, íráskényszerrel megáldott - megvert - emberke, motyogó őrült s békét áhító kíváncsi gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül?