Bertalan Gyula:Érintés


Magadba fontál,
köréd telepszem,
rád rakódom, mint
korom rakódik
ház fehér falára,
hozzád csitulva
sejtjeim rádsimulnak,
kívánnak lüktetni
régenvolt csodára.
Átgondolni múltunk
látod alkalmatlan,
testeden vibrál
a megtépázott csend,
egyszerre lebegünk
megálmodott égen,
együtt zuhanunk
még ha fáj is, odalent.
Fonj hát magadba
örökké kedves,
szemed meséljen
tisztát, igazat,
már csak elvétve
értem a szavakat.
Érezz hűs patakot
ha érint az ujjam,
lágy madárdalt,
csobogó esőt, Én hagylak,
érezz tomboló vihart
vagy jajgató fákat,
süvítő szelet is ha kell,
Nekem, és ha
jó Magadnak.