Juhász Gyula


Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit bolond fájón sejt a lelkem,
Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom-e Kincset mély titokban.
Szent e titok s e némaság szent.
A sírban mondok rá áment.
De szemeimben ott lobogsz majd,
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt,
A vérem lángra Tőled lobban,
S virágot nyitsz haló poromban.
Magányos és fekete rózsát
És nélküled nem lesz mennyország