2010. nov. 28.


Szeretnék szavakba önteni mindent, amit érzek.
Hol nevetek, máskor, pedig vérzek.
Elmondanám minden örömöm, és mitől félek,
S, bár haragszom, könnyem nem a bánattól érnek.
Miért lebegek, miért nevetek, mikor látlak?
S miért remeg a gyomrom, mikor várlak?
Miért öltözik aranyba, ibolyába minden?
Keresem a választ, pedig nincsen.
Láncok nélkül, szabadon szállva,
Hozzád bújva megszűnik minden lárma.
Kezem a kezedben, szíved ritmusát hallgatom,
A halk ritmusra, magam álomba ringatom.
Lassan elhagyom a valóságot,
S csillagok közt, egy álmot látok.
Ha eljön az éj, akkor érsz hozzám újra,
A sötétség szívében táncolunk összebújva.
Itt nincsenek szerepek, önmagunk vagyunk,
Álmunkban mindent maguk mögött hagyunk.
Arcom az arcodhoz simul, kezem pihen a válladon,
Milyen kár, hogy csupán álmodom.
Mosolygok boldogan, mikor szemembe nézel,
Néma ritmusra ringunk, mit nem hallasz, csupán érzel.
Tudom, hogy álom, én még is elhiszem,
S kapkodok utána, mint fuldokló a levegőért, ha fent van a felszínen!
De nem félek, már nem, mert, ha ébren, a meghitt csendben nincs is egymáshoz szavunk,
Álmunkban, a sötétség szívében, újra és újra táncolunk.
A szerelem éltet minden hajnalon, S, hogy ugyan ezt látom az arcodon!

Nincsenek megjegyzések: