Érzések...

Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,

Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.

Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,

Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.

Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,

Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.

S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,

Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.

Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,

Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.

S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,

Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.

Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,

Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.

Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,

De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.

Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,

Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.

Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,

Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.

S karom feléd nyújtani már nem tudom,

S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.

Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,

Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.

S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,

Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.

Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,

S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.