Ahmed Zaki Abu Sádi

Az öröklét tolvajai

Jöjj hát, s a fényes hajnal pirkadástól

a perceket orozva lopjuk el,

s a kincses élet ez üres szakában

tegyük örökké csókok mézeivel.

Jöjj hát az égbe nyúló pálma fákhoz,

melyek a fényt vágyón körülveszik,

hogy elragadják tőle azt az évet,

mely emlékei mélyén rejtezik.

Jöjj hát, a reggel hangja száll:

a harmat suttogja, s illat árad szerteszét;

jöjj hát, az ihletét ma elraboljuk:

abban lakik a mindörökre-lét.

Jöjj, hisz a sors üdvünket

számtalanszor ellopta már, s csak a bánat maradt,

a boldogság hány alkalma suhant el,

s a vágy elhamvadt a hamu alatt.

Csak éltünk, s váltig faggattuk felőle köveket,

a rózsát, a tavat, a lét szívét,

amelynek dobbanása beborítja a földet és eget,

s nem leltünk mást, mint tompa némaságot,

s egy-egy sikolyt, mely halkan lebegett.

Nem más az élő, mint az értelemnek léte -

hideg halott a többi mind;

nincs más, csak a szerelem él örökké,

mert öröklétnek adják csókjaink.

Ez őrzi meg a művészet valóját

s ha átolvassuk egy-egy vers sorát,

ez lüktet ott az élet ritmusára

a szépség húrján az időkön át.