Mihai Eminescu
Mi a szerelem? Alkalom
A hosszú szenvedésre;
Bár tenger kínja, vágya nyom,
Nem elég neki mégse.
Futó tekintet, úgy lehet,
Amely rabságba ejtett,
De úgy betölti életed,
Hogy már el ne felejted.
És rostokolsz a sarkokon,
Az árnyban meghúzódva,
S csak egy kérdésed van: vajon
Ma láthatod-e újra?
Nincs ég se, föld se már, s bolond
Szíved szorongva hordod;
Hiszed, mit félig súgva mond,
Eldönti majd a sorsod.
Hetekre dús emlékezet,
Egyetlen lassú lépte,
Hogy biztatón fogott kezet
És szeme rebbenése.
Üldöz fényével untalan,
Mint nap s a hold az égen;
Nappal mindig nyomodba' van
S éjed övé egészen.
Mert végzet, hogy e drága kínt
Magaddal hordd, a szívben,
S hogy úgy öleljen át,
amint hínár ölel a vízben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése