2009. szept. 25.


Szomorú Szerelem


A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered, felsír. . .
Mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli. Siet. . .
feléje nyúl sután. . . más otthon ízével teli
a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím ő-
bárhogy lángol- nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha ha fáradt, s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De mért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér;
szeretne élni boldogan;
fényes vasárnap járni kinn,
büszkén karolva vinni őt, mutatni:

Nézzétek!Enyém!
Állni a pletykálók előtt,
s nem mellék utcák kis,
sötét zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős ki ott haladt.

A nő ki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet add:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók, -
mert hogy a vérük fiatal-

hanem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,
akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát, érezve,
hogy nincs-bárha van az, aki van-
de nincs velük; és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.

Nincsenek megjegyzések: