Gyöngyvirág

Merengés

Üveghegyek mögé bújtak gyönyörűséges perceim.

Mint pislákoló gyertyán az olvadó viasz,

Lassan csordogálnak félbeszakadt vágyaim.

Elfolynak, s mint sötét rianás a dermedt tó vizét,

Úgy hasítják ketté sajgó szívemet.

Most már tudom, hogy a lélek sebe éppen úgy tud fájni,

Mintha a testen tátongó fekélyt valaki izzó parázzsal próbálná Orvosolni.

S ott, éppen azon a helyen, hol nemrég még szerelemvirág illatozott,

Hamu van csupán,

s én, reményeim szülő anyja most könnyezve ásom Szívemben azt a vermet,

hová álmaim, vágyaim végleg eltemethetem.