Mikor rád gondolok, egy pillanatra meghalok.
Eszembe jutnak az együtt töltött szép napok.
S nagyot csattannak lelkemen,
Mint megannyi ostorok.

Elhagytál s a sebek éppen gyógyulnak.
De feltűnik az ostor, s a sebek fájón tátongnak.
Vajon mennyi idő kell még, hogy elfelejtselek?
Vajon mennyi szenvedés kell, hogy újra megszerezzelek?

Egyedül vagyok s nem maradt más csak a gondolat.
De bennem a remények mégis gyertyát gyújtanak.
Sok kicsiny gyertya ég lelkemnek mélyén.
De a sok kis láng mégis kevés, hogy újra tűz égjen szíved közepén.

(Anubis )