"Néhány könnycsepp jelzi még az arcomon, hogy nincs vége,
a szerelem tüze még ott lobog szívembe.
Mégis néha fáj a valóság, mert tovatűnik az álom,
nem érem el a kezedet és szemed sem találom.

Ilyenkor csak nézek magam elé,és azon gondolkodom,
hogy miért kell így lenni, miért száll el az édes álom,
s végül lehunyva szememet rájövök,
hogy érted igazából csak az álmomban küzdök,

Hisz itt és most a való világban
nincs esélyem, bár rád találtam.
Kavarog bennem az érzés, mint örvénylő szél,
néha felkap és édes csókot ígér.

De amint ajkam ajkadhoz érne,
ledob, mintha nem létezne.
Aggódom érted és értünk,
hisz mi ketten már annyi mindent átéltünk.
És még annyi mindent szeretnék veled,
de nekem nem marad más csak a képzelet.
Tudom, hogy jelentek neked valamit
és érzem is, de néha mégis...

Oly annyira bántod a szívemet,
hogy hidd el egyszer ketté reped.
Tudom, hogy nem kellene álmodnom,
de a való világot már nem bírom.

Elvesztettem a reményt, hogy egyszer az enyém leszel,
hogy újra szenvedélyesen megcsókollak,
hogy átölellek úgy mint rég,
de te nem akarod, mert neked ez nem elég.

Talán egyszer megváltozol, talán egyszer átölelsz,
talán az életünk egyszer csupa szenvedély lesz,
talán visszafordulsz még és rám mosolyogsz,
de nekem jut a talán, Te pedig imbolyogsz."