2009. dec. 30.




"A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy rámered felsír,
mert nincsen irgalom.

Hetente egy-egy délután
eljön hozzá aki öleli.
Siet, feléje nyúl sután
más otthon ízével teli.

A zsebkendőjén, ingén egy
másik asszony nyoma van.
S a férfi életében ím ő,
bárhogy lángol, nyomtalan.

Csak mint a napfény, felragyog
aztán pár napra beborul.
Az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek józanul.

Néha, ha fáradt, s kezébe fog
otthon egy könyvet és leül.
Pár sort elolvas, majd felzokog,
mert olyan sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér
mint az akinek férje van.
Benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan.

Fényes vasárnap járni kint,
büszkén karolva vinni őt.
Mutatni nézzétek, enyém.
S nem mellékutcák kis sötét
zugában kapni csókokat.
És ijedten rebbenni szét,
ha ismerős ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad.
Hitet, szerelmet, megértést,
életet, türelmet, ifjú álmokat.

Ne szóljátok meg olvasók,
nem pillangókról szól e dal.
Kinél csupán szeszély a csók,
mert, hogy a vérük fiatal.

Hanem azokról, akik szívét
egyetlen férfi köti le.
Számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűz tengere.

Akik megértők, csendesek,
nyomukban nem hull szét család.
Csak bennük mélyebb, s fáj
a seb látva kisbabák mosolyát.

Érezve, hogy nincs,
bár van az aki van,
de nincs velük.
És a sírás is hasztalan,
akár az egész életük..."

Nincsenek megjegyzések: