2010. jan. 23.



Magány

Ül egy csendes, kis szobában,
Összegörnyedve gubbaszt, remeg a válla.
Szívében felcsendül egy szomorú Hang:
Senki sem fog segíteni rajtad,

Nem látják meg a bánatod,
Hiszen eltakarja élethû mosolyod.
Azt hiszik, boldog a világod,
Nem veszik észre a hazugságot.

Mosolyognak rád, aztán elfordulnak,
És te egyedül maradsz a búval.
Térdre rogysz a súly alatt,
Akaratlan, könnyeid hullanak.

Nem mondhatod el nekik
De persze ezt tudod jól te is,
Hiszen õk mind olyan boldogok,
Nem tudják, milyen a te bánatod..."

- Még az is jobb lenne...
Igen... Belehalni ebbe..."
Szívedbõl, lelkedbõl szakad ez fel,
Aztán körülölel a feszült csend...

De valójában nem õ az egyetlen,
Sokan mások sem találják a kezet,
Az õ szívükben is suttog a Hang,
Õk is sírnak, ha egyedül maradnak...

Olyan sokan, rengetegen vagytok,
Kik engeditek uralkodni a Hangot,
Pedig ott nyúl felétek a segítõ kéz,
Csupán megtalálni nehéz...
(Acitle Tina)


Nincsenek megjegyzések: