Lyza : Örökké várok rád

Pirkad a reggel, az éj-árnyék fényre vált,
lombok között a rigó párjáért kiált.
Ébred lassan a kócos, álomittas táj,
szemében tűzcsóva vibrál, - hiányod fáj…

Halovány még a Nap, de sugara már éget,
mint szerelem, ha gyötrelemmel ér véget.
A sejtekben tűz lobog, s ott végigszalad;
forr a vér, lángja felcsap, s folyamként halad.

Ilyen az érzelem, ha elér, s tombol,
a feltámadt ár Etnaként - fájóan - rombol.
Az emlékek ködfátylán át arcodat látom,
ajkad édes vonalát szívembe zárom.

Magányos a reggel, szobám üresen kong,
a templomtorony szava lelkemben cseng-bong.
Mint kőszirt a parton: örökké várok rád,
s titkon szeretlek Téged. Egy életen át.