Jégtánc

A tél hideg szívében vacog az éj,

köddé válik minden remény...

Magányos lelkem reszket a szélben,

az üvöltő hóvihar véres lelkében.

Haldokló táncot járnak a fák,

és szenvedő szívem Téged lát...

Csitul a vihar, nyugszik a szél,

felcsillan az éji remény.

Hűvös szellő simítja meg arcomat,

már itt vagy, én kinyújtom karomat,

te átölelsz újra, mint egyszer rég,

karodba zársz, bár véget ért.

S én, mint fáradt vándor, kinek lelke éhezik,

kinek gyenge szíve szomorúan könnyezik,

testedhez simulok remegő lélekkel,

arcomon patakzó, zokogó könnyekkel.

Ölelésed melegében felolvad minden dacom,

s minden ellened küzdő akaratom!

Újra érzem bőröd puhaságát,

látom tekinteted igéző varázsát...

Mosolyod rám nevet, s én elveszek,

riadt gyermekként reszketek.

Felettünk hó paplan uralja az eget,

a napsugár nem töri át a felleget.

Hull a hó, mint november szerelmén,

mikor egymásba szerettünk, te és én.

Csillogó jég simul a föld talpához,

mint fénysugár, befagyott tó meztelen lábához,

s mi egymás ölelésében fuldokolva reszketünk,

a búcsú percének közelétől szenvedünk!

Ajkad szomjas vággyal rám borul,

s lelkem felbolydult tengerén vihar dúl...

Fellobban szunnyadó szerelmem tüze,

csókollak én is kétségbeesetten, reszketve.

Nem akarlak elhagyni, de mennem kell!

s ha visszanézek is, felednem kell!

Ziháló csend öleli tűzben égő testünket,

a hideg szél sem oltja szenvedélyünket,

még egy utolsó táncot ad november,

most még a tiéd sebzett szerelmem!

Hó lelkében, téli éj mélyében felcsendül egy dal,

mely, ha visszatér, újra felkavar.

Jég arcán siklunk, érezve, hogy fáj,

s tudva ezt sosem feledjük talán...

Az utolsó percet, az utolsó táncot,

az utolsó télbe fagyott lobogó lángot.

Egyetlen lépés csak, mely félre húz

s a fájó múlt magához húz!

Ezt tudod Te is, de vigyázol rám,

úgy, ahogy még sosem talán...

A dal véget ér, de még ölelsz,

aztán megjátszott mosollyal nevetsz.

Én szemedbe nézek utoljára,

reszkető fájdalomtól fázva,

s könnyeim tengerétől homályba fúlva

elképzelem, hogy visszatérsz egyszer újra.

Botladozva távolodom, tombol a fájdalom,

életem ajándékát el kellett hagynom!

Az egyetlen mosolyt, melytől elégtem,

végleg el kell felednem!

A lángot, mely szívemben ég lobogva

ki kell, hogy oltsa az idő, múlása!

Ezzel hagylak örökre magam mögött,

így szenvedek a múlt és jelen között.

Szívem megőriz magának minden percet,

mélyébe rejti az első szerelmet,

melynek varázsa sosem térhet vissza,

de emlékének lángja lelkemet zárja,

mint őrző angyal, védi a régi sebeket,

nem engedi feltörni a könnyeket.

Mert tudja, csak így van még esély,

hogy a fájdalom harcát túlélem én.

Továbbmegyek, de emlékezem a vágyra,

s a feledhetetlen, utolsó jégtáncra,

mikor minden fal a porba omlott,

s csak tiszta szerelmünk ragyogott...

Mi örökké ég bennem, az a búcsú lángja,

az utolsó jégtánc télben égő varázsa.

S mikor novemberben énekel az éji láz,

mindent visszaad nekem az a Jégtánc...