Válóczi Szilvia

Zongoraszóban

Fénylik szememben a gyertya lángja,
Éjfél van, távol a nappal láza,
Eszmém meghajol a boldogság előtt,
Mely andalít, s megszünteti az időt.

Halk zene dúdol a sötét éjszakában,
Messzire repít, a mosoly dallamában,
Mint lelkemnek írt vágy, olyan végtelen,
Csendesült testemben letűnt félelem.

Abban a zongoraszóban rejtezem el én,
És lüktető szívem már többé nem kemény,
Könnyem csillog a halovány fényben,
A Hold talán most vall szerelmet éppen.

Az a lágy szellő is újra megérkezett,
Nyárfáimmal takarja el szemérmemet,
Libbenő lila függönyöm lágyan mozog,
S reszkető, bíbor szívem úgy zokog…

Mert újra… újra egyedül vagyok…