Ábrányi Kornél: Felejtés

Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.

Azóta csak felejtelek!
Futok a helyről is, hol sejtelek!
Szívem egy gondolatban kéjeleg,
Hogy téged elfelejtselek.

Minden nap annyi esemény!
És érdeket bár egyben sem lelek -
Szívem mindenhez hozzá fűzöm én,
Csakhogy téged felejtselek.

Mást kicserél az utazás,
Lelkét egy új világgal tölti meg:
Én bennem nem marad abból se más,
Csak: hogy téged felejtselek.

S a vad, szilaj kedv, ha kicsap,
Vagy bús magány, álmatlan éjjelek,
Nekem mind egyet tudnak súgni csak:
Hogy téged elfelejtselek.

Egymást szeretnünk nem szabad!
Váljunk el és feledjünk: ég veled! -
Lásd, most is mily hűn fogadom szavad;
Hisz mindig csak - felejtelek!

S meg nem szűnök feledni téged,
Amíg csak élek, esküszöm neked!
Egyszer csak én is kihűlök, kiégek -
S talán a sírban elfelejtelek!