Lermontov, Mihail: Most a szív...

Most a szív nyugodni vágyik,
Szenvedélye ellobog,
Mert belátja, hogy a másik
Szív érette nem dobog;
Ám ha fojtott izgalomban
Még remegne, az se baj:
A víz sem csitul le nyomban,
Bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
Észre sem vetted vajon,
Bár szemed láttára pergett
Forró könnyeim arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
Önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
Újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
Szenvedésed rejteni,
Mert szerettelek, szerettél
S nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
Nézd a parton azt a két
Sziklát, mely hajdanta egy volt
S állta a vihar dühét;

Látod, a két tört vonal hogy
Összeillik? Van, amit
A természet egynek alkot,
És a sors kettészakít.

(Ford.: Kálnoky László)