"Megint hiába. Csak vártalak csendben, szótlanul, hogy jössz, ahogy ígérted, de nem. Te most sem jöttél. Nem tudom, mi történt, a telefon is makacsul hallgat. Már a csalódottság is kevés, hogy sírjak. Belefáradtam a játékaidba. Már nem hiszek Benned. Még hiányzol. Pillanatok, emlékek, érzések és mozdulatok foszlányait őrzöm. Még hiányoznak. De már csak pillanatok. Idegen vagy, rideg, számító és kegyetlen. És szép lassan közömbös. Igen. Egy szép emlék leszel, mi néha megtalál, elidőzik nálam, mosolyt csal szemembe, majd tovább is áll. De helyedre nem léphet senki. Szívem legmélyét többet nem adom ki, megőrzöm magamnak, nem akarok az égbolt szélén lábat lógatni, mert már tudom, előbb-utóbb elengedik a kezem és én lezuhanok megint a földre. Nem feledem, ami volt, megőrizlek Téged magamnak. Ha valaki szép szavakból szőtt fátyollal ismét a felhők fölé csalna,, egy örök mementóvá kövült pillanat utánam nyúlna, a pillanat, mikor szemembe néztél és lelkemhez értél, Te, ki ezek után mégis engedtél földre zuhanni. Nem kérek már szavakat, nem kellenek a mások által nekem álmodott álmok. Léptem nyomát nem őrzi a por, bőröm illatát nem hordja tovább a szél, csupán magányom mélységes csöndje dübörög végig utamon, melyet magam járok. Egyedül, Nélküled, nélkülük. Szárnyaszegett angyal, ki visszavágyik az égboltra Hozzád és farkas, kit nem köt már csalfa fátyol se lánc, mégis tudja, csodák már nem várnak többé rá. Lépteit elnyeli a sűrű por, idő mossa el nyomát, hogy többé senki se találhasson rá."