A könnycsepp

Bánatunkból születik, majd lelkünk tükrén várja,

Míg ki nem csalja onnan e folyó áradása.

Szemünkből kiszaladva folyik végig arcunkon,

Ez egy könnycsepp, de mit rejt: Tengernyi Fájdalom!

Tengernyi fájdalom, mi képezi a bánatot,

Mely ezernyi könnycseppet az útjára indított.

Így éli le minden könnycsepp rövidke életét,

Mely bánattal a szívünkben, szemünkből útra kélt!

Így egy átvirrasztott, könnyekkel teli éjszaka,

Lesz megannyi könnycseppünk bölcsője, s majd sírja!

Érzések szívünkben, melyek lelkünket átjárják,

Visszatérő emlékekkel fájdalmunk táplálják.

Evvel kiváltva belőlünk a harmatcseppeket,

Melyek kicsordulásig lelkünk tükrén csücsülnek.

S mint záporeső felhőkből, úgy hullnak szemünkből,

De a bánatot mégsem pusztítják ki lelkünkből.

Ellenben a boldogsággal, mely kialudni tűnik,

Ha úgy érezzük, hogy bánatunk már meg nem szűnik.

Hisz az emlékek nem szürkülnek, mindig visszatérnek,

Erről könnybe lábadt szemeink őszintén mesélnek!

Most a fájdalom ölel át, szorít karjaival,

Kiélezett nyílvesszővel sajgó szívembe nyilall!

Folyton rám törnek emlékek: reggel, délben, este,

De felejteni nehéz, s tudom, hogy nem is menne.

Próbáltam már lépni, de ezt nem követte siker,

Mert rég hozzám nőt a súly, melyet a lelkem cipel.

Így itt maradtam, hol a magány fulladásig ölel,

S egy életen át velem marad végtelen hűséggel.

Mosolyom nem őszinte, szememben tükörképem,

S könnyeim életét minden éjjel végignézem!