Nem bán már az ember semmit, semmit, 

csak szeressék!

 Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

 hogy ne szeressék! 

Úgy menekül, kapaszkodik! 

Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! 

Fél egyedül. Csak karolják!

 - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. 

Megszelídül a magánytól,

 s csak annyi kell végül már, 

hogy meg ne vessék. 

Egyedül az éjszakákat?!

 - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.

 Egyedül megérni itten betegséget,

 csapásokat, ezüstös karácsonyestét?

 Egyedül felérni ésszel a múlást, 

azt, ami van, és azt, mi lesz még?!

 Jaj, nem! 

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

 - azt se, hogy szeressék.

 Ó végül már azért sír csak,

 hogy valakit szeressen még, szeressen még.

 Legyen aki megengedje:

 - rágondolva tölthessen el egy-egy estét