A magányhoz


Eső mossa a fekete éjszakát,
dala felveri a csendnek világát.
Hívnám a szerelmet, ki messze él,
de két szemének tüze bennem ég.
De érzem, nem segíthet ő sem,
nem ő a társ, kit tegnap kerestem.

Tudom már magány, Téged vártalak!
Egyedül voltam, s szívembe zártalak.
Társamnak fogadlak ma éjjel lovagom,
te légy a csendben ölelő angyalom!
Adj nekem csöndet és messzeséget!
Add nekem csönded és békességed!

Hallgasd velem az eső énekét!
Mutasd az éji csendesség kegyesét!
Mutasd arcát, ó tárd ki karodat!
Hogy lelkemben kitárjam titkomat!
Csak benned bízom áldott lovas a szélben,
bár néha pusztító kín a csöndességben

ha átölelsz, s nem zárod ki börtönöm,
most jöjj, nyisd meg tömlöcöm!
Te vagy ma éjemnek az egyetlen fény,
világodba vágyom, hol csöndes az éj,
hol szomorú füzek isszák a cseppeket,
s nem fújja vad szél a sötétlő mezőket.


Gyere hát magány, add nekem kezedet!
Mutasd az utat, mit régóta keresek!
Téged várlak egyedül a csendben,
mert tudom, itt élsz szívemben.