Az utolsó felvonás


Fázom a semmit súgó csendben,
fázom, didereg a lelkem,
állok az eső áztatta szélben,
fázom kezének melegében.
Rideg falak között állok,
némán, merengve várok,
hideg ajkad érintése perzsel,
olvadok, s fázom melegében!

Állok a semmit súgó éjben,
dacolva jeges szenvedéllyel,
fázom a forró könnyektől!
összeomlok a gyönyörtől.

Rideg szemedben lángoló vágy,
csendes sóhajjal borulok rád...

Fázom a hirtelen támadt csendben,
fázom, didereg a lelkem!
állok szétdúlt vágyak romjain,
elhamvadt tűzeső lángjain
nézem a semmit súgó csendet,
remegve üvölt, amit érzek!

Állok a csillagok közt meztelen,
könnyektől megalázva szégyenkezem!
Gyűlölt szenvedélytől mocskos testem!
mérge tűzként áradt szét bennem...

Súgom a semmit súgó csendnek:
arctalan él bennem a lélek!
Hideg tűzzel égették lángomat,
jeges tűzzel perzselték ajkamat!

Csatát vesztve ronggyá szakadtam,
mert Neked, mindent megadtam.