Kun Magdolna

Azt mondják

Azt mondják,

a fájdalom íratja a legszebb verseket.

Talán így van. - Nem tudom-

De azt érzem, míg e sorokat írom,

hogy itt a bordacsont alatt feszülő szíven,

szálaira szakad az elnyűtt rostizom.

Istenem, mennyire szenvedek!

Mint egy átvágott torkú eb,

kinek arcára csordult könnye vág

vércsíkos utat a hezitáló pitvaron.

Beleszököm torzult álmaimba,

mert a valóságba már nem találom helyem.

Felsikolt bennem a kín.

Ülök a sarokban, reményem elvesztve,

s láthatatlanul gömbölyödök össze

egyre kisebbre.

Csapdába hajtott vadként érzem magam,

aki süllyed lefelé a neki ásott mélybe,

s míg utolsókat vonaglik a rámért csapásoktól,

halálra sebzi a gyilkos penge éle.

Hallom zokogásom visszhangjában,

hogy koppannak belülre a könnyek

és zúdulnak egyenest a vérbe,

s látom, hogyan lesz a sósforma,

vér és tintakeveréke

Az élet írta törvény szerint,

minden igaz érzésnek,

könnyhullás a vége